A hazai közélet egyik legsajnálatosabb vonása az a döbbenetes kiszámíthatóság, amely az egyes politikai szereplők egy-egy ügyre adott reakcióit jellemzi. Amikor a múlt héten néhány interjúban – és ezen a blogon is – fölvetettem, hogy a nagyobb kulturális intézmények élére ne kizárólag pályáztatás útján lehessen igazgatót választani, szinte név szerint meg tudtam volna mondani, kik és milyen hangnemben fogják kommentálni ezt a javaslatot. Míg a kulturális élet képviselői közül sokan elismerték, hogy a jelenlegi pályáztatási gyakorlatot nem érdemes fenntartani, addig az ellenzéki politikusok és hivatásos kultúrharcosok hirtelen a status quo elszánt védelmezőivé lettek. Félreértés ne essék, nem várom el, hogy mindenki támogassa ezt az elképzelést, az viszont mindenképpen szerencsésebb volna, ha egy ilyen kérdésben a zsigeri indulatok helyett az érvek határoznák meg az álláspontokat. Én továbbra is igyekszem az érvekre támaszkodni, ezért még egyszer visszatérek az igazgatói kinevezések kérdésére – érzésem szerint nem utoljára.
Akik a totális kontrollra, a kultúra kézivezérlésére való törekvéssel vádolják a kormányoldalt, egy pillanatra belegondolhatnának, vajon miért a szimbolikus szempontból legjelentősebb intézmények (Nemzeti Színház, Operaház) igazgatói pályázatának kiírását követően fogalmazódott meg ez a javaslat. Ha valóban ez lenne a célunk, nem lett volna logikusabb ki sem írni ezeket a pályázatokat? Valójában fordított a helyzet: éppen a Nemzeti Színház komoly pályamunka alapján, szabályos eljárásban megválasztott új igazgatója ellen indított hajtóvadászat erősítette meg, hogy a pályázati rendszer semmivel sem képes hozzájárulni egy intézményvezető szakmai legitimációjához. Vajon jót tett-e annak idején Alföldi Róbertnek, hogy a másik esélyes induló, Balikó Tamás pályázatát a Hiller István vezette minisztérium hiányosan küldte meg a bírálóbizottságnak? Vidnyánszky Attila megválasztása során ilyen hibát nem követtünk el, mégis rögtön mutyit kiáltanak azok, aki mást láttak volna szívesen ezen a poszton. A pályázat csak addig szabályos, amíg az én lieblingem nyer, ha a tiéd, akkor csakis bundáról, manipulációról, látszateljárásról lehet szó.
Akik azt állítják, hogy a pályázati rendszer mellőzése révén csak politikai kinevezettek kerülhetnek az igazgatói székbe, azok magukból indulnak ki. Felelős kultúrpolitikus eleve a szakterülete ismeretében, szakemberekkel konzultálva hoz meg egy ilyen súlyú döntést. Mint több helyen is említettem, a pályázatnak meglehet a maga szerepe, ha a politikusnak nincs megfelelő jelöltje egy-egy vezetői pozícióra. Ha viszont van ilyen, abból még nem következik, hogy kizárólag politikai szempontok szólnak a jelölt mellett. Ráadásul a kép annyival összetettebb, hogy a szakmai szempontok még támogathatják is a politikaiakat: én legalábbis politikai szempontból is hasznosabbnak látom, ha jó szakembereket nevezünk ki intézményvezetőkké, mint ha hozzá nem értőket választanánk. A kinevezéses rendszer tehát nem a szakmai szempontok érvényesülését zárja ki, hanem azt, hogy az alkalmas jelöltek egy felesleges és időnként megalázó procedúrának legyenek kitéve.
Fontos hozzátenni, hogy a pályáztatás mint kötelező elem kiiktatása mellett nemcsak az álszentségen való túllépés szól, hanem számos egyéb érv is. A jelen rendszerben például még a legjobban teljesítő igazgató mandátuma sem hosszabbítható meg pályázat nélkül, a fenntartó pedig nem dönthet neves külföldi – vagy nyugaton elismertté vált magyar – szakember meghívása mellett. Vajon az utóbbiak közül ki vállalná jó szívvel a pályázati eljárással járó bizonytalanságot? Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert vannak, akik azt mondják, hogy a pályázati rendszer elméletileg jó dolog, csak a gyakorlatban rosszul működik. Az eltörlése szerintük olyan lenne, mintha az adóztatást akarnánk eltörölni amiatt, mert nehéz behajtani az adót. Ez a párhuzam azonban sántít. Az adóztatás jól szolgál egy konkrét célt – a jövedelmek bizonyos mértékű újraelosztását a közszolgáltatások biztosítása érdekében –, míg a pályázati rendszer hazai története nem erősíti meg, hogy bármilyen célt is jól szolgálna. Rugalmatlan, kizárja az alkalmas jelöltek egy részét, túlságosan megköti a fenntartó kezét, nem biztosít egyértelmű szakmai legitimációt. Leginkább azokra az utópiákra emlékeztet, amelyek igen hangzatosak, de még sehol sem valósultak meg a gyakorlatban.
Meggyőződésem, hogy egy rosszul működő rendszerről van szó, amelynek megváltoztatása egyszerre szolgálná a mindenkori kulturális döntéshozók és az érintett művészek, szakemberek javát. Hogy mindkét csoport véleményét meghallgathassam, illetve hogy az álláspontomat kifejthessem, konzultációt kezdeményeztem mind a politika, mind a szakma képviselőivel. Azzal a kéréssel fordultam Cser-Palkovics Andráshoz, a parlament kulturális bizottságának elnökéhez, hogy a bizottság idei első ülésén – melyre várhatóan február közepén kerül sor – vitassuk meg az intézményvezetői kinevezések kérdését. Ugyancsak februárban szakmai egyeztetést fogunk tartani az államtitkárságon a kulturális szervezetek képviselőinek részvételével, akik számára hamarosan kiküldjük a meghívókat. Én ugyanis továbbra is bízom benne, hogy a magyar politika minden rossz beidegződése ellenére időnként az érvek is szóhoz juthatnak az indulatok mellett.