L. SIMON LÁSZLÓ BLOGJA

HTML

Friss topikok

2013.04.21. 11:48 L. Simon László

Kultúrpolitika és kánonok: mi a valódi kérdés?

Címkék: Századvég Kultúrpolitika

Fontos, hogy a kultúrpolitika különböző szereplői képesek legyenek érdemi vitát folytatni egymással, bár a nyilvános pódiumbeszélgetéseken a párbeszéd iránti nyitottság gyakran nagyobbnak tűnik, mint a valódi „terepmunka” során. És persze az érintettek politikai vagy intézményes szerepüktől függően igencsak eltérő dolgokra helyezik a hangsúlyt, más perspektívából szemlélik a terület fő kérdéseit. Ez volt jellemző a Heti Válasz, a Századvég és a Széll Kálmán Alapítvány Kultúr/politika című konfrenciáján rendezett kerekasztal-beszélgetésre is, amelynek magam is részese voltam: óhatatlanul mást tart fontosnak a művészeti köztestület elnöke (Fekete György), az egyik nagy nemzeti kulturális intézmény frissen kinevezett vezetője (Vidnyánszky Attila), az ifjúkonzervatív lap- és honlapszerkesztő (Békés Márton) vagy a volt LMP-s képviselő szépíró (Kukorelly Endre).

A magam részéről két, egymással összefüggő szempontra próbáltam felhívni a figyelmet, részben a beszélgetést vezető G. Fodor Gábornak a kultúra és a művészetek autonómiájára vonatkozó kérdéséhez kapcsolódva. Ezek egyike a különböző kulturális kánonok egymás mellett élésének ténye, a másik pedig az, miként is kellene a kultúrpolitikának ehhez a helyzethez viszonyulnia. Vajon feladata-e a politikának, hogy döntsön a versengő kulturális vagy művészeti irányzatok, felfogások között? Illetékes-e abban, hogy – Illyést parafrazeálva – beleszóljon a művek más művekkel folytatott vitájába?

Először is le kell szögeznünk, hogy a 20. századtól – pontosabban a romantika utáni korszaktól – kezdve nem beszélhetünk egységes művészeti kánonról. Az átfogó korstílus hiánya, a versengő művészeti és művészetelméleti iskolák oda vezettek, hogy egymás mellett létező értelmező közösségek alakultak ki, különböző értékrendekkel. A hazai kulturális életben ráadásul az esztétikai törésvonalak mellett határozott politikai törésvonalak is jelentkeznek, amelyek nem feltétlenül esnek egybe. A különböző táborok – Békés Márton kifejezésével élve: rivális törzsek – pedig többnyire csekély hajlandóságot mutatnak arra, hogy elismerjék a nem közéjük tartozók szellemi teljesítményét.

G. Fodor Gábor a politika autonómiájára is rákérdezett, aminek a létjogosultságát én erősen megkérdőjeleztem, hiszen a különböző társadalmi csoportoknak, szakmai közösségeknek éppen a saját érdekeik képviselete miatt érdemes belépniük a politika, akár a pártpolitika világába. A politika nem lehet zárt, nem kasztosodhat, mert így éppen az eredeti feladatának, a társadalom, az ország, a nemzet ügyeinek igazgatására és szolgálatára válik alkalmatlanná. Más nem fogja a kulturális élet szereplőinek a képviseletét ellátni, csak az, aki belülről ismeri a szélesebb szakmai közösségeket, s aki érdekelt azok helyzetének javításában. Persze jómagam nem hiszek a művészeti szféra teljes autonómiájában sem; a politika intézményfenntartóként, a jogszabályi környezet alakítójaként természetes módon jelentős befolyással van a művészeti-kulturális folyamatokra. Mindez azonban nem jogosítja fel a politikusokat arra, hogy döntsenek a versengő kánonok között. Korábbi kormányzati munkám során azt éreztem az egyik legképtelenebb helyzetnek, amikor egy államtitkári értekezleten arról folyt a vita több tárca képviselői között, hogy mely íróink kerüljenek be a Nemzeti Alaptantervbe, és melyek kerüljenek ki onnan. Ezzel pedig nemcsak az a probléma, hogy a politika túllépi a saját illetékességi körét, hanem az is, hogy egy részletkérdés kedvéért figyelmen kívül hagy egy sokkal alapvetőbb és súlyosabb kérdést.

A fő kérdés ugyanis nem az, hogy kit fognak olvasni a következő nemzedékek, hanem hogy fognak-e egyáltalán olvasni. A mai technológiai és az ezzel együtt járó életmódbeli változások gyökeresen átformálják a kultúra befogadásának módját, ezért a kultúrához való hozzáférés klasszikus csatornái egyre kevésbé bizonyulnak hatékonynak. Az a kultúrpolitika, amely kánonvitákat folytat, annak a végiggondolásától veszi el az időt és az energiát, miként lehet képes a kulturális és a politika szféra együttesen megfelelni ennek a kihívásnak. Véleményem szerint ma a kultúrpolitika feladata sokkal inkább az, hogy meggyőzze a versengő kánonok képviselőit arról: minden elvi különbségük ellenére együtt kell munkálkodniuk azon, hogy az általuk létrehozott szellemi teljesítménynek a jövőben is legyenek értő befogadóik.

9 komment · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

http://lsimon.blog.hu/api/trackback/id/tr55237319

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Kultúrpolitika és kánonok: mi a valódi kérdés? 2013.04.21. 19:13:02

A fő kérdés ugyanis nem az, hogy kit fognak olvasni a következő nemzedékek, hanem hogy fognak-e egyáltalán olvasni.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Papirius Cursor 2013.04.21. 18:19:10

Miféle értelmes vita és párbeszéd várható el olyan rendezvényen, ahol kizárólag az egyik oldal + egy minőségi, de politikailag súlytalan résztvevő szólalhat meg?

Egymás köldökeinek nézegetése. Egy sort sem ér...

vikvik · http://www.youtube.com/victorsethy 2013.04.21. 20:59:46

A kérdés most az - csak senki sem nagyon meri kimondani : lesz-e egyáltalán élő kultúra? Ha nincs (és nincs) "alkotói életpálya modell",csak hobbisták,és lobbisták,a netről másodpercek alatt fillérekért letölthető életművek tömege,és kényelmes retrózgatás,ez meddig elég arra,hogy az emberiség,vagy a nemzet elmondhassa magáról,hogy különb egy (nem mellesleg a szervezettség tekintetben messze tökéletesebb) hangyabolynál? Tényleg a fogyasztó értékítéletére lehet bízni egy VanGoghot,vagy egy Schubertet?S ha nem,mit tehet a politika,mely ráadásul egyre inkább hitelét veszti (bolygó szerte) a szélesebb tömegek előtt? Egy sportoló,de talán egy mérnök teljesítménye is aránylag könnyen mérhető.A művészet eleve ingoványos terep,hát még azóta,hogy sokan komolyan elhiszik,bár mi lehet műalkotás,bár ki lehet művész,és különben is minden relatív. Kész rémálom,akár honnan nézzük is.
Én 45 éves vagyok,és művész.Úgy nőttem fel,hogy láttam élő zenészeket,írókat,költőket,festőművészeket.Abban a meggyőződésben nőttem fel,hogy ez nem csak egy "szép szakma" a sok közül,de fontos is...aztán Hamvas Béla bát olvasva végkép összeállt a kép - azt is tudtam már,miért fontos.
Most meg már lassan a tanítványok is elfogynak,a szakik menekülnek - ki nyugat felé pár év haladék reményében,ki alkoholba,ki valami idegölő robotba,melyhez se kedve,se affinitása.De akadnak olyanok is szép számmal,akik a művészet ürügyén,kapcsolati,vagy anyagi tőke lehetőségével inkább csak lejáratták a szakmát,elijesztették a szépet,felemelőt a szívük mélyén igenis éhező embereket.Nem csoda,hogy mára a leg többen már csak olcsó kikapcsolódásra vágynak - a média pedig leginkább ebben tettestárs,de legkevésbé felelős közvetítő közeg az alkotó,és közönsége között.
Valakit mindenesetre felelősség terhel,valakinek valamit tennie kell,és lehetőleg még tegnap.
Eklatáns példa: a művházat felújítják száz millióból,fűtik,takarítják,a fellépőnek/kiállítónak meg nem jut semmi.
Utak,szökőkutak,hidak,emlékművek,csupa halott beton,és vas.Csak az élő - az élő ember,na,ő veszett el.
És a művész is csak ember.
Ebből lehetne kiindulni...amíg nem késő.

unionista (törölt) 2013.04.21. 23:27:57

ma csak a reálértelmiség képes az összefogásra. az is leginkább külföldön. akkor lesz rend (szövetségi államrend), ha mostani migránsok gyerekei (hatalomvágyból) hazatérnek.

Kaliforniai 2013.04.22. 04:59:52

“Korábbi kormányzati munkám során azt éreztem az egyik legképtelenebb helyzetnek, amikor egy államtitkári értekezleten arról folyt a vita több tárca képviselői között, hogy mely íróink kerüljenek be a Nemzeti Alaptantervbe, és melyek kerüljenek ki onnan. Ezzel pedig nemcsak az a probléma, hogy a politika túllépi a saját illetékességi körét, hanem az is, hogy egy részletkérdés kedvéért figyelmen kívül hagy egy sokkal alapvetőbb és súlyosabb kérdést…”

Teljesen egyetértek. De akkor miért nem vetette fel, hogy Áder János, Németh Zsolt, Kósa Lajos, Lázár János…. Wass Albert szobrokat avattak. Egy jelentéktelen írót méltattak, aki jogerősen elítélt háborús bűnös is. Mert ugyebár…. cinkos aki néma.

L. Simon László · www.lsimonlaszlo.hu 2013.04.22. 08:12:53

@Kaliforniai: Rendszeresen kifejtettem a szakmai álláspontomat Wass Albertről. Előadást is tartottam róla. A Személyes történelem című könyvemben a róla szóló esszémben árnyalom a személye körül kialakult politikai és irodalmi vitát. Tessék elolvasni, s utána cinkosozni...

ddw 2013.04.22. 09:16:14

:-) Eleve tévedés abból kiindulni, hogy bármit is olvasnak a kommentelők - pontosabban: ha van is ilyen kommentelő, elvétve, tévedés ebből kiindulni. Ma sokkal könnyebb (névtelenül, kommentet) írni, mint olvasni.

gamolta l anna valias 2013.04.22. 13:12:44

Mi az akadálya annak, hogy a magyar értelmiség tudományos igénnyel leírja a székely írást? Miért undorodik ettől a kulturális értéktől a "szakemberek" fele? Miért reszelhették le minden ejnye-bejnye nélkül a budapesti hun jelvényről a székely jelekkel írt magyar szöveg egy részét a Magyar Nemzeti Múzeumban Rezi Kató Gábor főigazgató-helyettes vezetésével? Miért nem állítják ki a nyelvemlékeink között a székely írással írt igen korai szövegeket? Az MTA is szorgalmazza a magyar őstörténet újragondolását; de sikerülhet-e ez nekik, ha fogalmuk sincs a székely írás korai emlékeiről?

www.szekely-rovasiras.hupont.hu/

Íme egy példa az érdemben el sem kezdődött eszmecserére:

Párbeszéd a karcagi csatkarika olvasatáról

csinyalohaz.hu/index.php/cikkek/72-a-karcagi-karika

Varga Géza

Cavalcanti 2013.04.22. 14:11:23

Szívesen megélném ennek a bejegyzésnek az 50. évfordulóját. Kíváncsian néznék körül, hogy melyik kulturális szekértábor lenyomata lesz a domináns . Ön szerint?