L. Simon László avatóbeszéde, Sztruga, 2013. augusztus 22.
„A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoz-tatások. A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre.
Előre kioktatja a dajkákat, akik az újszülöttet ápolni fogják, szájába adják az anyanyelv szavait. Megtisztítja a szavakat is. Aztán tanítókat nevel, akik a fiút irányítani fogják. Iskolakönyvekről éppúgy gondoskodik, mint a nagybácsik ajándékairól és dorgálásáról. Jóbarátokat és vetélytársakat szemel ki, akik majd védik és ösztökélik. Az egész ország egy izgalom. […]
Az izgalom, a láz oka, mint mindig, most is az: meg tud-e újulni ez az ország? A népek újkori nagy versenyében megállja-e helyét? Lesz-e egyáltalában magyarság, a nagy múlt után a jövő nem a halált tartogatja-e az ő számára?”
Az 1902 és 1983 között élt magyar író és költő, Illyés Gyula kezdte e mondatokkal Petőfi Sándorról szóló könyvét. Azt a könyvet, amelyet számtalan nyelvre lefordítottak, köztük szerbre, bolgárra, horvátra, szlovénra, s amely könyvből a magyarul nem értő olvasók is megérthették, mit jelent a már méltán világhírű, 1823 és 1849 között élt lánglelkű magyar költő tündöklő élete és költészete az elmúlt kétszáz évben született magyarok számára. Mert valóban vajúdott a nemzetünk a 19. század első felében, s ennek a fájdalmas folyamatnak a haza függetlenségének megteremtése, nyelvünk és kultúránk megmentése volt a tétje. Ebben a hatalmas küzdelemben pedig éppen egy fiatal, mindösszesen 26 évet élt költőé lett a főszerep, aki élete néhány éve alatt az 1848-as forradalomban vállalt szerepe és a szabadságharc csatáiban való aktív katonáskodása mellett oly hatalmas terjedelmű és értékű művek sorával gazdagította a világirodalmat, amire csak zseniális tehetséggel megáldott emberek képesek.
Petőfi Sándor talán a legismertebb magyar költő a világon; ha műveit nem is, de nevét és irodalmi hatását mindenütt ismerik a művelt világban. És bár a költészet és a költők szerepe alaposan megváltozott az elmúlt évtizedekben, sőt maga az irodalom fogalma és az olvasás gyakorlata, az írás metodikája is döbbenetes erejű átalakuláson megy át az elmúlt évtizedek mediatizált világában, Petőfi és a hozzá hasonló fényű állócsillagok megkérdőjelezhetetlen értékké és jelképpé váltak. Éppen ezért olyan felemelő dolog számomra, hogy Petőfi nyelvén, ezen a titokzatos nyelven szólíthatom meg Önöket, s bízom abba, hogy nem csupán az angol vagy a macedón fordításra, hanem az anyanyelvem hangzására is tudnak figyelni. Két évtizedes írói, irodalmári múlttal a hátam mögött én is éppen úgy vagyok a saját nyelvemmel, ahogy azt a nagy hatású magyar költő és író, az 1885 és 1936 között élt Kosztolányi Dezső írta: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.”
Nekünk, magyaroknak nagyon sokat jelent az 52. alkalommal megrendezett sztrugai nemzetközi költőtalálkozó, amelynek története során olyan kiváló költőink kapták meg az Aranykoszorú-díjat, mint 1968-ban Nagy László vagy 1992-ben az a Juhász Ferenc, akinek augusztus 16-án ünnepeltük a 85. születésnapját. Nekünk, magyaroknak nagyon sokat jelent, hogy macedón barátaink számára is fontos Petőfi Sándor emlékének az ápolása, hiszen 2012 óta emléktáblája van Szkopjéban, a róla elnevezett utcában. Nincs annál felemelőbb, hogy íróként és politikusként én adhatom át önöknek országunk ajándékát, Pető Hunor szobrászművész bronzszobrát, abban bízva, hogy macedón olvasók százai fognak megállni e szobor előtt, felidézve Petőfi ma már macedón nyelven is olvasható verseit, hiszen a Világirodalom Csillagai elnevezésű irodalmi sorozatban, Paszkal Gilevszki fordításában hozzáférhetővé váltak. Ezúton köszönöm meg Paszkal Gilevszki és a kiadó munkáját, Elizabeta Kancheska Milevska kulturális miniszterasszony támogatását, valamint Bencze József nagykövet úr áldozatos, a magyar irodalom szolgálatában is elvégzett munkáját.
Az egyik legtermékenyebb magyar regényírónak, az 1825 és 1904 között élt Jókai Mórnak, Petőfi barátjának az 1898-ban leírt sorai jutnak eszembe:
„Szobrod előtt állok: beszédét hallgatom.
Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, amely meg tudja hallani, mit?
Az érc lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött.
E szobrot egy nép szerelme teremté, s amit a szerelem hoz világra, annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz.
Ötven év múlt el azóta, hogy szavad felhangzott: Talpra magyar! s még mindig hangzik.
A honfikötelességnek soha sincs pihenése.
Küzdünk, fáradunk, védjük a hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt tesszük.
Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét: ahogy azok megismerték a te műveidből a mi nemzetünket s visszatértél azzal a szóval, hogy »hazánk még mindig bokréta rajta«. […]
Új világ, új szellemélet támadt szerte a hazában, de ebben az új életben mind saját megálmodott, megjósolt eszményképeidre ismersz.
S akár hová nyitsz be széle e hazában, palotába vagy kunyhóba, saját képmásodat látod szembejönni; otthon vagy mindenütt: kastélyok csarnoka, nádas tetők pitvara, virágos rét, dalaidtól zendül.
Majd mikor meghallod félszázad évfordulóján azt a felriadó üdvkiáltást, amit egy erős dandár zendít fel szobrodhoz – mert az a kis csoport, a szellem harcosainak, a szabad szó úttörő munkásainak csoportja, akit te vezettél, azóta dandárrá nőtt fel –: fölébredsz-e arra? megszólalsz-e arra? Szavadat meghalljuk, kik akkor ott leszünk, lelkünkbe bezárjuk és követni fogjuk…”
