Kelet- és Közép-Európa zegzugos tájain sok-sok generáció belénk égett tapasztalata miatt érezzük úgy, hogy nemzedékről nemzedékre újra kell kezdenünk az életünket, vagy hogy apáink és nagyapáink félbehagyott életét és művét kell folytatnunk, befejeznünk. S vannak köztünk sokan olyanok is, akik egy vagy több hatalmas fordulatot, rendszerek bukását és újabbak születését élték meg, s egy életen belül többször újrakezdték azt, amit akaratukon kívül hasított ketté a politika kegyetlen szeszélye. Igaz ez a nemzetünk történetére is. Hóman Bálint a Magyar Történelmi Társulat 1933. május 4-én tartott közgyűlésén elmondott, gróf Klebelsberg Kunoról szóló emlékbeszédében emlékeztetett arra, hogy „a magyar nemzet történetét Klebelsberg Kuno egy ízben nagy katasztrófákat követő újrakezdések sorozatának nevezte. Megállapításában sok az igazság. Bár az újrakezdések ismétlődése együtt jár az emelkedés és hanyatlás korszakainak ritmikus váltakozásával s ezért minden történeti folyamatra jellemző, a magyar történetben mégis egész különös hangsúllyal jelentkezik. Nemzetünk sajátos földrajzi elhelyezkedésének, történeti adottságának és külpolitikai viszonylatainak következtében a magyar történelem nagy korszakaiban megfigyelhető lendületes előrehaladást és nagyvonalú fejlődést minduntalan erőszakos beavatkozások, nagy nemzeti katasztrófák keresztezték s a nyugodt és egyenletes fejlődés menetét hirtelen összeomlások zavarták meg. E katasztrófák mindannyiszor új kezdeményezéseket tettek szükségessé, újrakezdéseket a nemzeti élet minden területén. A magyar nemzet életének katasztrofális válságaiból mindannyiszor megifjult erővel indult új élete, új emelkedés és új virágzás magaslata felé, mert épp a katasztrófák után támadtak fiai, kik a végső pusztulás veszedelmét felismerve és avval tudatosan szembeszállva, a nemzeti élet minden ágazatában erőteljes kezdeményezésekkel alapozták meg az új fejlődést biztosító intézményeket, céltudatosan jelölték ki az új utakat. A Trianon-utáni újrakezdés korszakának ily kezdeményező egyénisége volt a magyar kulturális élet területén […] gróf Klebelsberg Kuno.”

Klebelsberg persze a saját életében is megtapasztalta a nagy katasztrófákat és az újrakezdéseket, az előre láthatatlan és a senki által nem várt, megjósolhatatlan fordulatokat. Gondoljunk csak a nagy háborúra, a tanácsköztársaság tomboló terrorjára, Horthy szerepvállalására, a király nélküli királyságra, valamint az ország széthullására, Trianon máig feldolgozatlan, talán örökre feldolgozhatatlan traumájára. S ha nem hal meg oly korán, akkor megtapasztalhatta volna mindazt, amit a nálánál tíz évvel fiatalabb Hóman megélt, s részben elszenvedett: a második világháborúba sodródást, a bécsi döntéseket, a holokauszt szennyét, a háború utáni reménykedés és demokratizálódás kommunisták általi eltaposását. Rendszerek porba hullása, remények szertefoszlása – mondhatnánk a huszadik századi magyar történelemről, nem felejtve, hogy közben mindig voltak olyanok, akik az újrakezdés motorjaivá, sőt máig ható szimbólumaivá tudtak válni. Közülük is kiemelkedik a Bethlen-kormány kultuszminisztere, az elmúlt másfél évszázad legnagyobb magyar kultúrpolitikusa.

Ennek az állításomnak nem mond ellent az, hogy Klebelsberg személyét és munkásságát is erősen támadták. Hóman szerint „művelődéspolitikai törekvései, alkotásai, egész kultúrpolitikai koncepciója és annak egyes részletei még életében és halála óta is sok gáncsban és kárhoztatásban részesültek. Törekvéseit irreálisnak, alkotásait és szervezéseit túlméretezettnek, politikáját elhibázottnak mondták s a gáncsoskodóknak még a világválságban gyökerező súlyos állampénzügyi helyzetért is őt okoló epés bírálata – sajnos – széles rétegekben visszhangra talált. Pedig ez a részletek szemszögéből ítélkező kritika merőben igaztalan volt, mert nem ismerve fel Klebelsberg politikájának irányító elvét, az alkotásaiban rejlő maradandó értékek mérlegelésére, munkássága igazi jelentőségének értékelésére is képtelennek bizonyult.”

A mindennapok politikai mocsárküzdelmeitől egy kicsit elemelkedve, egyúttal Hómannak is ellentmondva állíthatjuk, hogy Klebelsberg nagyságát már életében elismerték kortársai és közvetlen utódai: 56 éves korában bekövetkezett, váratlan halála mélyen megrendítette a politikai elitet, amely méltóképpen köszönt el tőle. A kultuszminiszter temetése körüli megmozdulás hasonlatos volt Kossuth Lajos 1894-es temetéséhez, csakhogy őt a hatalomban levők is elbúcsúztatták. Klebelsberget Kossuthhoz hasonlóan a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, húszezer ember jelent meg a szertartáson, és hatalmas tömeg vett részt a szegedi temetésen is. Halála után hét évvel, 1939-ben emlékművet emeltek a tiszteletére a fővárosi Eskü – ma Március 15-e – téren. Grantner Jenő klasszicizáló szoborcsoportjának a kálváriája viszont jól jelzi, miként próbálták a szocialista diktatúra idején személyét és óriási életművét kitörölni a kollektív emlékezetből. Az alkotást 1934. május 14-én avatták fel; Horthy Miklós kormányzó és felesége, Klebelsberg özvegye és Glattfelder Gyula csanádi püspök jelenlétében Teleki Pál miniszterelnök mondott beszédet. A mű mellékalakjai Klebelsberg munkásságnak lényegére mutatnak rá: az ülő nőalak a művészetet, a férfi a tudományt jelképezi. A világháborúban megsérült szoborcsoport mellékalakjait Adyligeten állították ki; a szovjetek nyomán járó hatalmasságoknak eszükbe sem jutott a szobrot helyreállítani. Erre egészen 2001-ig kellett várni, amikor is Tóth Kálmán restaurátor munkájának az eredményeképpen a budai Ciszterci Szent Imre gimnázium és templom között talált otthonra. Méltó helyre került az egykori ciszter diák szobra, hiszen miniszterként komoly szerepet vállalt a patinás budai iskola életében: az 1929-re felépült nagy gimnáziumi épület, a Wälder Gyula tervezte csodás neobarokk palota építési költségeinek a felét – állami támogatásként – a kultuszminiszter folyósította, míg a másik felét a ciszter rend ökonómusa, Hagyó-Kovács Gyula gazdálkodta ki. Ugyanaz a Hagyó-Kovács, aki jószágigazgatóként a ciszterciek 31 000 katasztrális holdnyi birtokát irányította Előszálláson, s akinek a működése során a Fejér megyei uradalom az ország második legkorszerűbb, legjövedelmezőbb mezőgazdasági nagyüzeme lett. Ezen jelentős gazdasági és szellemi teljesítménynek adózva avattuk fel Dékány Árpád Sixtus főapáttal a Nemzeti Kulturális Alap köztériszobor-állítási programjának keretében elkészült Hagyó-Kovács Gyula-mellszobrot az előszállási ciszter kastély előtti parkban.

S ha már az 1912 óta működő budai ciszterci gimnázium környezetében áll egy Klebelsberg-szobor, akkor a 200 éve a ciszterek fenntartásában működő 325 éves fehérvári iskola sem feledkezhet meg az egyik legkiválóbb diákjáról, aki ráadásul mindig hűséges volt Székesfehérvárhoz, valamint egykori alma materéhez és a ciszterci rendhez is.

A székesfehérvári cisztercita rendi főgimnázium kétszáz éves jubileumi ünnepén, 1924. november 9-én elmondott beszédében Klebelsberg kifejtette, hogy „itt nem egyszerű iskoláról van szó, hanem olyan nagyjelentőségű kultúrintézményről, amely beleszövődött a magyar művelődés életébe”. Egy olyan intézményről, amelynek a falai között a tudás, a műveltség átadásán túl az identitás, az erkölcs megerősítése, azaz a keresztény alapú nevelés is a pedagógiai munka fundamentumának számított. Sokat gondolkodott azon, „mi a titka a cisztercita nevelés nagy sikereinek. Én ezt az erkölcsi erők fennmaradásának törvényében látom – mondta Klebelsberg koronázó városunkban. – Ismerjük a természettanból a fizikai erők fennmaradásának törvényét. Ha a természet öntudatlan erői ekként fönnmaradnak, hogy enyészhetnének el az erkölcsi erők, melyek belső kedélybeli munkának gyümölcsei. Az a sok lemondás, önmegtagadás, áldozatkészség, mellyel tele van a szerzetes tanárnak lelke, mikor nevel és tanít, nem enyészik el, hanem mint eleven vagy lappangó erő él tovább a tanítványok lelkében. Gondos pszichológiai analízis kimutathatná, hogy egy-egy szép elhatározásnak, nagy tettnek, termékeny alkotásnak impulzusát valamikor régen a tanár szava, a tanár példája adta meg. Jó öreg tanáraink a fehérvári gimnáziumban megtanítottak bennünket erősen akarni, nyomatékosan cselekedni, a hazát szeretni, az Istent félni és ezek az erkölcsi erők fennmaradtak és élnek bennünk tovább. Bizonyára sokan vannak régi tanítványok e teremben, akik a kotangens-tételt már nem tudják levezetni, sem a rendhagyó görög igék aoristosát megmondani, de a feledékenység morzsoló ereje semmit sem vett el bennük abból az erkölcsi útravalóból, amit cisztercita nevelőjüktől az életre kaptak.”

Klebelsberg életre szóló muníciót kapott a fehérvári iskolában; számtalanszor kiemeli oktatóit, különösen irodalomtanárát, a későbbi zirci apát Werner Adolfot, de az alma mater történetén elmerengve megemlíti Werner nagy elődjét, Dréta Antalt is, aki „1812 és 1814 között egyesíti a pilisi, pásztói és zirci apátságokat, ezzel véget vet az erők elforgácsolásának és megveti az anyagi alapot ahhoz, hogy az egri gimnázium mellé 1813-ban a rend már képes átvenni a székesfehérvári és pécsi gimnáziumot, mely ténnyel voltaképpen megalapítja a ciszterci rendet mint magyar tanítórendet”. Mi Fejér megyében Dréta Antalra mint településalapítóra is emlékezünk; az egykor szebb nevű Mezőfalva általános iskolájának a szomszédságában neki is állítottunk szobrot ebben a kormányzati ciklusban, hiszen 1811-ben ő hozta létre Hercegfalvát.

Ha valakivel az ember sokat foglalkozik, észrevétlenül is személyes érzelmi viszonyba keveredhet vele. Mintha személyesen ismerte volna, mintha látta volna feltűnni a Parlament folyosóján, mintha elment volna mellette a szegedi Dóm téren valamelyik nyári délután, s mintha egyszer meg is szorította volna a kezét a fehérvári iskola lépcsőjén, amikor elkísérte a kisgimnazista lányát az első tanítási napon. Én is így vagyok Klebelsberggel, s tudom, hogy amiként megveregetem édesapám sírja fölött az obeliszket, mintha férfiasan vállon vagy háton ütnénk egymást, hasonlóképpen fogok Klebelsberg Kuno szobrához érni ifjú- és felnőttkorom meghatározó városában járva. Mert ismerem őt, érteni vélem a lelkesedését; nemcsak a nyelvünk és a kultúránk azonos, hanem a kultúrpolitika erejébe vetett hitünk is közös, és talán még a habitusunkban is van hasonlóság. Ravasz László református püspök mondta róla, hogy „Klebelsberg a poros, olajos szerkezetben a konok acélrugó. Sohasem értettem mohó sietését, tervben és tettben való telhetetlenségét. Most már látom, hogy valami ösztön csilingelt benne: az idő rövid, magyar embernek sietni kell, mert századokat késtünk. »Munkálkodjatok, míg nappal vagyon, mert eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik.« Összegyűjtötte és felgyújtotta a mának minden olaját, kölcsönkérte és elégette a holnap olaját, mert ránk szakadt tegnapok bús örökségét akarta elűzni. Minden vonalat kirajzolt, minden követ megmozdított s útnak indított romok és templomok közt kinyúlt alakja, mint egy modern magyar Palladioé. Lényének idegenségét az adta, hogy onnan jött, ahol a renaissance pápák, fejedelmek, mecénások a tevékenység és alkotás lázában égve építenek és újra építenek, kortársaikat kihasználva és lenézve, s egyedül csak az utókor dicséretét szomjúzva. Ő volt a legkonkrétabb, leggyakorlatibb s ugyanakkor a legnagyobb álmú magyar kultúrpolitikus... Tanítása az a szívós, elszánt munka, mely a természet könyörtelen konokságával dolgozik, mint a fecskébe szorított építő ösztön, mely Arany János szerint lerombolt fészket késő nyárban is újra kezdi rakni, még ha kora ősszel el is kell röppennie belőle. Ő is elröppent befejezetlen alkotásai közül, mint az Arany János fecskéje, nem azért, mert későn kezdette a fészekrakást, hanem azért, mert az ősz kegyetlenül korai volt.”

„Nincs időnk” – írta maga Klebelsberg is, s nincs időnk nekünk sem. Magam is nyughatatlan természet vagyok, ezért érzem át, s értem meg Klebelsberg mohó sietségét, tervben és tettben való telhetetlenségét. Az az ösztön csilingel bennünk is, kései utódokban, amire Ravasz László oly pontosan rámutatott: „az idő rövid, magyar embernek sietni kell, mert századokat késtünk”. Magam is egyszerre szeretném szüleim, nagy- és dédszüleim elveszített idejét, ellopott lehetőségeit visszahozni, s mindent megvalósítani, amit ők szerettek volna, hiába tudom, hogy ez képtelenség. S idő leginkább a kultúrpolitikához kell: nem lehet egy kormányzati ciklus alatt rendbe tenni mindazt, amit a korábbi időszakok elrontottak. Kultúránkra, intézményrendszerünkre és értelmiségünk állapotára egy pillanatra madártávlatból tekintve láthatjuk, hogy még mindig a szocializmus kádári-aczéli időszakának a foglyai vagyunk. Ennek tudatában kell a munkánkat végeznünk, mert a kultúrpolitika „mindig egy nemzedékkel előbbre dolgozik, kedvező vagy kedvezőtlen hatása a következő generációnál jelentkezik, mi magyarok pedig, ha Európa közepén egy nemzedékkel elmaradnánk, húsz-harminc évet behozni már nem tudnánk. Nekünk nincs időnk!”

Ugyanakkor igaza van Klebelsbergnek abban, hogy „a kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó. Ha az adópolitika vagy a közgazdasági politika rossz, a bajok rögtön jelentkeznek és megmozdul a nemzeti társadalom és javítani kell a hibás politikán. A kultúrpolitika terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon javítani, segíteni már nem lehet.” Ráadásul a mi feladatunk sem kisebb, mint a múlt század húszas éveiben volt, legyünk bár szülők, politikusok, kulturális szakemberek, pedagógusok, köztük a fehérvári ciszterci gimnázium tanárai: „nekünk olyan nemzedéket kell ma felnevelnünk, amely húsz év múlva meg fogja állani a versenyt az akkori más nemzetek generációival”.

Pető Hunor, a fehérvári Klebelsberg-szobor alkotója azt nyilatkozta, hogy „elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, magával az emberrel akarok párbeszédet folytatni a róla készült műtárgyon keresztül”. Az érző, gyarló emberről sem szabad megfeledkeznünk, aki ugyan nagyon távol van tőlünk, de művének kisugárzása észrevétlenül alakítja a huszonegyedik századi mindennapokat is. A szobrásznak a megformázás során az jelentette a legfőbb kihívást, vajon lehet-e olyan meghatározó szimbolikája egy neves személyiség viszonylag hagyományos ábrázolásának, „amitől a köz esetleg többnek érzi magát, illetve motiválja a saját hétköznapi tevékenységébe vetett hitét”? Klebelsberg életművével kapcsolatos mostani elmélkedésem előrevetíti, hogy a bronzba öntött nagy történelmi személyiséggel nap mint nap találkozó fehérvári gimnazistáknak is több lesz ez a szobor, mint „egy elsárgult fénykép kópiája”. Nem kell aggódnia Pető Hunornak, a plasztika „az illető ábrázolásán túl” képes lesz mást, jóval többet is közölni. Minduntalan arra fog figyelmeztetni bennünket, amit Klebelsberg mondott: „Nem győzöm elégszer hangsúlyozni: az a kis darab föld, melyet Magyarországnak neveznek, a mi hazánk, Európa belvárosában fekszik. A műveletlenség zsupfedeles háza számára Európa belvárosában túlságos drága lenne a házhely, s hamarosan lerombolnák az ott éktelenkedő házat. Vagy megtartjuk legdrágább nemzeti örökségünket: műveltségünket, vagy törölnek bennünket az önálló nemzetek sorából és pusztulnunk kell erről a földről.”

Zárásként nem mondhatok mást, mint amivel 1926. október 17-én Tisza István szobrának a leleplezésekor fejezte be beszédét a kultuszminiszter: „Nagy államférfiú, nemes hazafi, […] férfiak mintaképe, hódolattal hajolunk meg nemes emléked előtt. Ércszobrod mint emlékeztető példa álljon az újjáépítés korának nemzedéke előtt!”

Elhangzott a székesfehérvári Szent István Emlékév és a Ciszterci Szent István Gimnázium jubileumi ünnepségeinek a keretében a középiskola bejárata előtt, Klebelsberg születésének 138. évfordulóján, 2013. november 13-án.