L. SIMON LÁSZLÓ BLOGJA

HTML

Friss topikok

2014.08.26. 12:24 L. Simon László

Az irodalmi szervezetek szerepéről

Címkék: Irodalom Kultúrpolitika Kornis Gyula

Irodalom és politika viszonyáról elmélkedve az írástudók szívesen és joggal fogalmazzák meg elvárásaikat a kultúrpolitika irányítói, alakítói felé. A szakpolitikai egyeztetéseken a művészeket, írókat, értelmiségieket képviselő szervezeti vezetők szembesítik a döntéshozókat a politika feladataival és adósságaival, pontosabban azokkal a – sokszor jogos – kérdésekkel, amelyek megoldásával a kommunista diktatúra összeomlása óta adósak maradtak az egymást váltogató kormányok. Hogy csak egy példát említsünk, a könyvkiadás és a könyvterjesztés területén az állam feladatairól, szerepvállalásának szükségességéről az elmúlt két évben is újabb és újabb polémiák indultak meg, ám ezek iránya, a megszólalók, illetve a kormányzati szereplőket a véleményükkel elérők gyakran egymást kioltó, egymásnak gyökeresen ellentmondó szakmai szempontokat vetettek fel. Nyilván más a véleményük és az érdekük – az akár egy politikai közösséghez, szavazótáborba tartozó – íróknak, azaz a szerzőknek, vagy a kis, nonprofit kiadók vezetőinek, a jelentős nyereséget termelő kiadók tulajdonosainak, a nagy- és kiskereskedelmi cégek tulajdonosi köreinek.

Az irodalom jeles szellemi értékeket létrehozó, folyamatosan publikáló munkásai viszont ritkán teszik fel maguknak a kérdést: miképpen kellett volna, kellene a saját – üzletileg és adózási szemszögből ugyan elhanyagolható jelentőségű, de kulturálisan, identitásszempontból, tehát kultúrpolitikailag igenis fontos – szempontjaiknak az érdekképviseleti munkában hatékonyan megjeleníteni. Azaz azt elérni, hogy a napi gyakorlati politikai cselekvés számára nagyon nehezen megfogható, vagy legalábbis a szavazatmaximálási stratégiák és a botrányelkerülési technikák szempontjából szinte indifferens érveket és ügyeket a döntéshozók figyelembe vegyék, azokat a szabályozási és támogatási gyakorlatukban a jelenleginél erősebben érvényesítsék.

Miközben tudom, hogy a Tokaji Írótábor közönségét az elmúlt hónapokban elhangzott provokatív, éppen a szakmai közösséget is felrázni szándékozó mondataim gyakorlati következményei izgatják, azaz, hogy mi lesz a nyomtatott folyóiratok támogatásával, vagy éppen a könyvkereskedelmi rendszerrel, hogy fog-e gyakorlati szerepet vállalni az állam a könyvterjesztésben stb., én ezeket a kérdéseket most tudatosan elkerülöm. Részben azért, mert egyik kapcsán sincs egyértelmű, stabilnak mondható kormányzati álláspont, pontosabban nincs azonnali lépéskényszer, nincs olyan nyomás, erős elvárás a kormány felé, s éppen ezért szándék a kormány részéről, ami drasztikus beavatkozást igényelne a zajló folyamatokba. Másrészt azért, mert a kereskedelmi, adózási és kulturális jogszabályok sorát érintő gyakorlati problémák érdemi megtárgyalása előtt érdemes magunknak újra feltenni azt a kérdést, hogy milyen feladatai, szerepe van és lehet az irodalmi szakmai szervezeteknek, vagy az olyan ismert és nagy nyilvánosságot kapó szakmai fórumoknak, mint amilyen a Tokaji Írótábor is?

A kérdés ugyan kevés embert érdekel, s emiatt a nagypolitika ingerküszöbét alig éri el, mégis fájóan aktuális, s természetesen nem is új, hiszen a politikában és az irodalomban egyaránt otthonosan mozgó vezetőket, a politizáló írókat, az író, publikáló politikusokat mindez korábban is erősen foglalkoztatta. Ha a kormányunk számára érdekessé akarjuk tenni a kérdést, akkor érdemes azoknál az elődöknél párhuzamot keresni, akik kormányunk nemzetépítő és nemzetegyesítő munkájához nyújtanak történeti-szellemi hátteret: azaz a klebelsbergi-kornisi kultúrpolitika elvi alapvetéseit kell újra és újra elővennünk.

A két név közül Klebelsbergé már széles körben ismert és elismert, Kornis Gyula szellemi rehabilitációja viszont az előttünk álló évek feladata lesz. Mivel pontosan egy hét múlva Klebelsberg tavaly átadott szobrával szemközt, Székesfehérvár kultúrpolitikai szempontból is szimbolikus terén avatjuk fel a neves filozófus, piarista szerzetes, Klebelsberg államtitkárának, a Magyar Tudományos Akadémia, valamint a képviselőház egykori elnökének, Kornis Gyulának egész alakos szobrát, most őt hívom segítségül. Különösen is megfontolandónak tartom a Petőfi Társaság utolsó elnökeként 1940-ben elmondott beiktatási beszédét, amely A Petőfi-Társaság feladata címmel jelent meg a Koszoru 1941. januári számában.

Vajon anakronizmus-e ma egy irodalmi társaság, műhely végső céljának tekinteni azt, amit Kornis fogalmazott meg a Petőfi Társaságról, amelynek „a végső célja […] az irodalom művelésével a nemzeti öntudat kimunkálása”. Az irodalom, a művészi értékű nyelvi szövet, az identitást erősítő, azt boncolgató szövegek nemzetfenntartó erőként való hatékony felmutatása a konzervatív politika számára gyakorlati muníciót jelenthet, ám az kérdés, hogy irodalmi szervezeteink, az irodalomról folyó vitáink képesek voltak-e erre. Nem a leírt, kimondott szó erejében, nem az irodalmi mű okozta katarzis, rácsodálkozás vagy felismerés hatásában, a mesék, novellák, regények gyermek- és ifjúkorban meglevő személyiségformáló hatásában kételkedem, hanem abban, hogy napjaink írószervezetei, irodalmi műhelyei, folyóirat-szerkesztőségei, irodalmi rendezvényei, táborai képesek-e mindezt az erősen mediatizált közegben, az elektronikus médiában zajló versenyben mind a széles közönség, mind a politika számára érdekesen, befolyásoló erővel megjeleníteni. Azaz képes-e a szakma „az irodalom iránt való érdeklődés és fogékonyság emelésére és fokozására”? Irodalmi nyilvánosságunk változása, az internet térnyerése, a klasszikus költői szereppel konkuráló slam poetry fiatalok körében való érthető hódítása, a szakmai közösség erőteljes politikai alapú megosztottsága mind ez ellen mutat. Ezért ma sokkal kevésbé tűnik fontosnak az irodalom közösségi funkciója; jeles írók tartják magukat távol az írószervezetektől vagy az olyan irodalmi táboroktól, mint a tokaji. S ugyan páran alkalmanként a politika számára is fontos idollá, legitimáló erejű biodíszletté válnak, mindez nem képes az irodalom ügye iránti politikai, vagy a jó művek iránti közönségérdeklődést fokozni. Erős, a hangjukat hallatni képes szervezetekre lenne szükség, amelyekben nyilvánvalóan különbséget tudnak tenni a szervezet és az egyes alkotók feladatai között. Kornis joggal mutatott rá, hogy „az irodalmi társulás nem annyit jelent, hogy lehetségesnek tartanók a kollektív szellemi munkát a költészet terén: a költői-irodalmi mű mindig az egyéniség legbensőbb magvának öntörvényű kivirágzása, amely személyes szabadságot követel.” Kornis és Klebelsberg is tudta, hogy ezt a személyes szabadságot a hatalom képviselőinek tiszteletben kell tartaniuk. „Az egyéniség megbecsülése azonban csak addig a határig terjedhet, amíg a nemzeti hagyományokkal szemben a személyi erők féktelen kiélése nem jelent szétesést és cinizmust. A nemzeti irodalmi hagyományokat az irodalmi társulatok akkor oltalmazzák bölcsen, ha az új áramlatokat, amennyiben értékfelfogásuk nem merőben ellentétes, a maguk szellemében beolvasztani iparkodnak; […] hanem megnemesíteni, a múlttal való folyamatosságukat helyreállítani. Azonban a szertelen új egyoldalú türelmetlenségének nemzeti hagyományaink szeretetén és hitén meg kell törnie.” (Ezt én is megéltem a magam pályáján: miközben radikális kísérletezőként indultam az irodalomban, s az avantgárd poétikák érvényességét ma is vallom, aközben több avantgárd szerzőtársammal éppen az általam mindig is sokra becsült nemzeti hagyományhoz való viszonyunk egymásétól gyökeresen eltérő felfogása miatt szűnt meg a barátságunk.) Mindezt természetesen kellő önkritikával fogalmazom meg, hiszen hat évig voltam a Fiatal Írók Szövetségének elnöke, s ugyaneddig a Magyar Írószövetség titkára, mielőtt politikussá váltam. S azt is tudom, hogy mindezeket a szempontokat még a gyakorlati politika alakítójaként sem tudtam hatékonyan megjeleníteni, az ágazati logika mentén alakuló bozótharcban, a kormányzati érdekérvényesítés bonyolult rendszerében képviselő- és államtitkártársaim kulturális államtitkárként a kultúra kormányba ékelődött lobbistájának tartottak, ami valljuk be, messze van a pártpolitika elvárás-rendszerének igényeitől. S azt is mondjuk ki, író- és művésztársaim sem sokat segítettek, hiszen vagy hátradőltek, s várták, hogy a rendszerbe bekerült emberük majd megoldja a problémáikat, vagy úgy tekintettek rám, mint bármelyik elődömre, azaz olyan ellenségként, akinek politikusként nyilván más az érdeke, mint neki. Így legfeljebb annyi maradt, hogy sikerrel növeltem meg az Írószövetség vagy a Tokaji Írótábor állami támogatását, de érdemben, a közgyűjteményi területhez hasonló hatékonysággal nem tudtuk, nem sikerült az alkotóművészet, s különösen az írók helyzetén változtatni. Ennek a hátterében az húzódik meg, hogy sem a széles közönség, a nemzeti közösség, sem a politikai képviseletükre vállalkozók körében nem tűnik fontosnak mindaz, amit mi az irodalom és az irodalmi szervezetek társadalmi és identitásmegtartó szerepéről gondolunk.

S persze az is nagy baj, hogy az értelmiségi világban is túlméretezettek a véleménykülönbségek az irodalomról, a költészet vagy a próza nemzetmegtartó szerepének aktualitásáról. „Az irodalmi életben is természetes a küzdelem: ez az élet – vallotta Kornis. – De a küzdelem csak akkor lehet nemes és termékeny, ha a felek legalább egyben megegyeznek: a nemzeti hagyomány törzsvagyonának történeti szellemében. […] Csakis így emelkedhetik az irodalom a nemzeti önfenntartás és önkifejezés hatékony eszközévé, játszhat[ik] irányító szerepet a magyar közlélek formálásában. S ezért az irodalmat mélységes felelősségtudatnak kell áthatnia.”

Ez a felelősségtudat és a megegyezés – ma úgy mondanánk – a nemzeti minimumban való megegyezés fájóan hiányzik az irodalmi szakmai közösségből is. Akik számára a nemzeti tematika fontos, azokat most is, ahogy már a klebelsbergi időkben is, szívesen teszik nevetség tárgyává. A napokban éppen a parlament elnöke, Kövér László a Heti Válasznak adott friss interjújában hívta fel arra a figyelmet, hogy „a liberális demokráciának épp az az egyik baja, hogy miközben farizeusmódra fennen hirdeti a korlátlan szabadságot, addig képviselői a legkimódoltabb, legkifinomultabb szellemi, erkölcsi terrort alkalmazzák mindazokkal szemben, akik el akarnak térni az éppen hatályban lévő »tudományos« tételektől.” Igaz ez az irodalom, a művészetek terén is, láttuk, hogy a „nemzetközi ideálok sápadt délibábja után” futó írók, újságírók, véleményformálók, milyen lesajnálóan nyilatkoztak azokról, akik egyáltalán elmélkedni mertek az irodalom szerepéről. Az persze különösen pikáns, hogy a kommunista diktatúra összeomlása után folyamatosan az irodalom politikai szerepének a végéről, a politizáló író anakronisztikus karakteréről, a művekben – és nem a szabaddá vált sajtóban – politizáló költők elmaradottságáról papoló liberális kritikusok és esztéták most néhány közepesen gyenge, a hazánkat a diktatúra rémétől és a balkanizálódástól, a fiatalok elvándorlásától féltő vers kapcsán hirtelen a politikai költészet aktualitásáról értekeznek. Orbán Viktor visszatért, ezért lehet, sőt kell is a művekben politizálni, rámutatni a kelet-európai diktátor rémtetteinek szellemi, lelki, társadalmi következményeire. Ez a kritikusi gyakorlat és álláspont-változtatás is az említett szellemi terror része, csak sajnos olyan szelete, ami szintén nem éri el a politika ingerküszöbét, mert ugyan örülhetnénk, hogy a széles közönség nem olvassa el ezeket az óriásinak hazudott gyenge verseket, de ez egyben az irodalmi nyilvánosság egészének a sajnálatos funkcióvesztését mutatja. (Halkan jegyzem meg, a Tokaji Írótábor is csak azért került a lapok címoldalára, mert Csender Levente kiütötte Kukorelly Endrét.)

A már problematikusnak jelzett könyvkereskedelem statisztikai adataiból látszik, hogy napjainkban a könyvcímek száma folyamatosan nő, s az olvasásszociológusok aggódása mellett sem lehet az olvasási kedv jelentős csökkenéséről beszélni; az olvasási szokások, a kézbe vett könyvek jellege viszont erőteljesen változik. Kornis azon kesergett 1940-ben, hogy az irodalom csak úgy tudja „a nemzetfenntartó történeti szerepét betölteni, ha magában a nemzetben, az olvasóközönségben megvan a magyar irodalom iránt való kellő fogékonyság és lelki ráhangoltság. […] Nagy remekíróinknak, akik a magyar nemzeti szellemnek örök klasszikus letéteményesei, s a magyar történeti tudat folytonosságának mindenkori lélekbevésői: Zrínyinek, Vörösmartynak, Petőfinek, Aranynak, Kemény Zsigmondnak stb. kultusza maholnap inkább az iskolák sokszor csak kikényszerített olvasmányainak hivatalos tárgya, semmint a felnőtt nemzedék önkéntelen lelki szükséglete. Szépirodalmunk nagy része divatos külföldi írók műveinek fordítása, mert ezután kapkod olvasóközönségünk jelentékeny tömege.” Ha Kornis ma itt lenne köztünk, akkor döbbenten látná, hogy ma mást értünk a divatos külföldi író fogalmán, mint akkor: a fiatalok napjainkban olyan fantasy irodalmat olvasnak, javarészt magyarul, de egyre többen már angolul is, ami egyébként nem csupán a mi nemzeti irodalmi kánonunktól, hanem a fantasy irodalmat megszülő nyelvi közeg, azaz az angol-amerikai költészet és próza poétikai hagyományaitól és szerepétől is fényévnyi távolságban van. Ez a visszafordíthatatlannak tűnő folyamat a legelkeserítőbb, s nem az olvasási kedv állítólagos csökkenése. S persze az azon való kesergés, hogy az idei könyvhéten egy vámpíros és egy erotikus regény szerzőinél kígyózott sok-sok órán keresztül a dedikáltató olvasók sora, még semmit sem old meg.

Mindezen társadalmi problémák végiggondolásával, a lehetséges válaszok kidolgozásával, a beavatkozás kikényszerítésével adós a politikának, de adós vele az irodalmi szakma, különösen is az érdekképviseleti szervezetek. Ezért kell az irodalom aktuális feladataival és szerepével foglalkoznunk. De nem elszakadva a gyorsan változó közegtől s annak szabályaitól. Miközben Kornis 1928-ban, a Kultúra és politika című vaskos kötete előszavában arról ír, hogy „nemcsak a modern világfelfogás, de a mai gazdasági élet fejlődése is megköveteli, hogy a realisztikus tanulmányok a humanisztikus, történeti-irodalmi műveltségi elemekkel egyensúlyba jussanak”, s „az új nemzedékeknek friss látású, nemcsak mindig »a múltba visszaszomorkodó« (Széchenyi), hanem a jövő gyakorlati feladataira is ránevelt, fejlett gazdasági-technikai érzékű magyarnak kell lennie”, addig mi, írók, újságírók, politikusok, pedagógusok az új nemzeti alaptanterv megalkotásakor késhegyre menő vitákat folytattunk arról, hogy Wass Albert vagy Nyíró József művei – sajnos éppen Kassák ellenében – a kötelező tananyag részét képezzék-e. Ez alapvetően álvita volt, olyan identitásküzdelem, amiben erősebb volt a politikai hovatartozás megvallása, mint a szakmaiság, mint az irodalom szerepéről való korszerű gondolkodás, mint a közoktatás más, sokkal fontosabb gondjairól, a korszerű tudásról való polemizálás. Tehát miközben a pénzügyi analfabetizmus szinte a fél országot svájci frank alapú adósrabszolgaságba kényszerítette, vagy a széleskörű politikai tájékozatlanság (az állampolgári ismeretek hiánya) komoly demokratikus deficittel, a radikális, szélsőséges politikai erők további erősödésével fenyeget, s miközben gyermekeink Arany János és Gárdonyi Géza helyett (a rövidített regénykiadások szerkesztői szerint olvashatatlan Jókait már említeni sem merem), sőt Rejtő Jenő helyett vámpíros regényfolyamokat falnak be, aközben az elitünk alacsony színvonalú politikai identitásvitákat, javarészt álvitákat folytat, s nem foglalkozik azzal a rendkívül fontos kérdéssel: milyen feladata, szerepe van és lehet a XXI. században az értékes, igényes irodalomnak a nemzeti öntudat kimunkálásában és életben tartásában?

(Elhangzott a 42. Tokaji Írótábor záró előadásaként.)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://lsimon.blog.hu/api/trackback/id/tr886636929

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Dr Gregory House 2014.12.03. 16:58:12

Baj van, fiúk

Valamit tisztázzunk: nem ezért mentünk ki a Békemenetekre. Nem ezért szerveztünk polgári köröket. Nem ezért győzködtük a barátainkat. Nem azért álltunk ki mellettetek minden fórumon, hogy ti meggazdagodjatok.

De még csak nem is az a baj, hogy meggazdagodtatok. Hanem az, hogy közben kockára teszitek mindazt, amiért kimentünk a Békemenetre, amiért polgári köröket szerveztünk, amiért időnket, energiánkat, pénzünket áldoztuk.

Mi, a magyar választók többsége továbbra is hiszünk abban, hogy Magyarország történelmi lehetőség előtt áll: fél évezred kiszolgáltatottság után végre sikeres, békés, öntudatos, erős országgá válhat.

Továbbra is úgy gondoljuk, hogy a polgári pártszövetség, Orbán Viktor vezetésével képes ezt megvalósítani. De ti most ezt a hitet magánvagyonra váltjátok. Nem az a baj, hogy palira vesztek minket, naiv lelkesedőket. Hanem az, hogy az egész nagy terv elbukhat a mohóságotokon.

Márpedig az életünk túl rövid ahhoz, hogy az időt egy újabb, miattatok bekövetkező bukásra vesztegessük.

Bencsik Gábor
A szerző a Magyar Krónika főszerkesztője