L. SIMON LÁSZLÓ BLOGJA

HTML

Friss topikok

2014.08.26. 12:24 L. Simon László

Az irodalmi szervezetek szerepéről

Címkék: Irodalom Kultúrpolitika Kornis Gyula

Irodalom és politika viszonyáról elmélkedve az írástudók szívesen és joggal fogalmazzák meg elvárásaikat a kultúrpolitika irányítói, alakítói felé. A szakpolitikai egyeztetéseken a művészeket, írókat, értelmiségieket képviselő szervezeti vezetők szembesítik a döntéshozókat a politika feladataival és adósságaival, pontosabban azokkal a – sokszor jogos – kérdésekkel, amelyek megoldásával a kommunista diktatúra összeomlása óta adósak maradtak az egymást váltogató kormányok. Hogy csak egy példát említsünk, a könyvkiadás és a könyvterjesztés területén az állam feladatairól, szerepvállalásának szükségességéről az elmúlt két évben is újabb és újabb polémiák indultak meg, ám ezek iránya, a megszólalók, illetve a kormányzati szereplőket a véleményükkel elérők gyakran egymást kioltó, egymásnak gyökeresen ellentmondó szakmai szempontokat vetettek fel. Nyilván más a véleményük és az érdekük – az akár egy politikai közösséghez, szavazótáborba tartozó – íróknak, azaz a szerzőknek, vagy a kis, nonprofit kiadók vezetőinek, a jelentős nyereséget termelő kiadók tulajdonosainak, a nagy- és kiskereskedelmi cégek tulajdonosi köreinek.

Az irodalom jeles szellemi értékeket létrehozó, folyamatosan publikáló munkásai viszont ritkán teszik fel maguknak a kérdést: miképpen kellett volna, kellene a saját – üzletileg és adózási szemszögből ugyan elhanyagolható jelentőségű, de kulturálisan, identitásszempontból, tehát kultúrpolitikailag igenis fontos – szempontjaiknak az érdekképviseleti munkában hatékonyan megjeleníteni. Azaz azt elérni, hogy a napi gyakorlati politikai cselekvés számára nagyon nehezen megfogható, vagy legalábbis a szavazatmaximálási stratégiák és a botrányelkerülési technikák szempontjából szinte indifferens érveket és ügyeket a döntéshozók figyelembe vegyék, azokat a szabályozási és támogatási gyakorlatukban a jelenleginél erősebben érvényesítsék.

Miközben tudom, hogy a Tokaji Írótábor közönségét az elmúlt hónapokban elhangzott provokatív, éppen a szakmai közösséget is felrázni szándékozó mondataim gyakorlati következményei izgatják, azaz, hogy mi lesz a nyomtatott folyóiratok támogatásával, vagy éppen a könyvkereskedelmi rendszerrel, hogy fog-e gyakorlati szerepet vállalni az állam a könyvterjesztésben stb., én ezeket a kérdéseket most tudatosan elkerülöm. Részben azért, mert egyik kapcsán sincs egyértelmű, stabilnak mondható kormányzati álláspont, pontosabban nincs azonnali lépéskényszer, nincs olyan nyomás, erős elvárás a kormány felé, s éppen ezért szándék a kormány részéről, ami drasztikus beavatkozást igényelne a zajló folyamatokba. Másrészt azért, mert a kereskedelmi, adózási és kulturális jogszabályok sorát érintő gyakorlati problémák érdemi megtárgyalása előtt érdemes magunknak újra feltenni azt a kérdést, hogy milyen feladatai, szerepe van és lehet az irodalmi szakmai szervezeteknek, vagy az olyan ismert és nagy nyilvánosságot kapó szakmai fórumoknak, mint amilyen a Tokaji Írótábor is?

A kérdés ugyan kevés embert érdekel, s emiatt a nagypolitika ingerküszöbét alig éri el, mégis fájóan aktuális, s természetesen nem is új, hiszen a politikában és az irodalomban egyaránt otthonosan mozgó vezetőket, a politizáló írókat, az író, publikáló politikusokat mindez korábban is erősen foglalkoztatta. Ha a kormányunk számára érdekessé akarjuk tenni a kérdést, akkor érdemes azoknál az elődöknél párhuzamot keresni, akik kormányunk nemzetépítő és nemzetegyesítő munkájához nyújtanak történeti-szellemi hátteret: azaz a klebelsbergi-kornisi kultúrpolitika elvi alapvetéseit kell újra és újra elővennünk.

A két név közül Klebelsbergé már széles körben ismert és elismert, Kornis Gyula szellemi rehabilitációja viszont az előttünk álló évek feladata lesz. Mivel pontosan egy hét múlva Klebelsberg tavaly átadott szobrával szemközt, Székesfehérvár kultúrpolitikai szempontból is szimbolikus terén avatjuk fel a neves filozófus, piarista szerzetes, Klebelsberg államtitkárának, a Magyar Tudományos Akadémia, valamint a képviselőház egykori elnökének, Kornis Gyulának egész alakos szobrát, most őt hívom segítségül. Különösen is megfontolandónak tartom a Petőfi Társaság utolsó elnökeként 1940-ben elmondott beiktatási beszédét, amely A Petőfi-Társaság feladata címmel jelent meg a Koszoru 1941. januári számában.

Vajon anakronizmus-e ma egy irodalmi társaság, műhely végső céljának tekinteni azt, amit Kornis fogalmazott meg a Petőfi Társaságról, amelynek „a végső célja […] az irodalom művelésével a nemzeti öntudat kimunkálása”. Az irodalom, a művészi értékű nyelvi szövet, az identitást erősítő, azt boncolgató szövegek nemzetfenntartó erőként való hatékony felmutatása a konzervatív politika számára gyakorlati muníciót jelenthet, ám az kérdés, hogy irodalmi szervezeteink, az irodalomról folyó vitáink képesek voltak-e erre. Nem a leírt, kimondott szó erejében, nem az irodalmi mű okozta katarzis, rácsodálkozás vagy felismerés hatásában, a mesék, novellák, regények gyermek- és ifjúkorban meglevő személyiségformáló hatásában kételkedem, hanem abban, hogy napjaink írószervezetei, irodalmi műhelyei, folyóirat-szerkesztőségei, irodalmi rendezvényei, táborai képesek-e mindezt az erősen mediatizált közegben, az elektronikus médiában zajló versenyben mind a széles közönség, mind a politika számára érdekesen, befolyásoló erővel megjeleníteni. Azaz képes-e a szakma „az irodalom iránt való érdeklődés és fogékonyság emelésére és fokozására”? Irodalmi nyilvánosságunk változása, az internet térnyerése, a klasszikus költői szereppel konkuráló slam poetry fiatalok körében való érthető hódítása, a szakmai közösség erőteljes politikai alapú megosztottsága mind ez ellen mutat. Ezért ma sokkal kevésbé tűnik fontosnak az irodalom közösségi funkciója; jeles írók tartják magukat távol az írószervezetektől vagy az olyan irodalmi táboroktól, mint a tokaji. S ugyan páran alkalmanként a politika számára is fontos idollá, legitimáló erejű biodíszletté válnak, mindez nem képes az irodalom ügye iránti politikai, vagy a jó művek iránti közönségérdeklődést fokozni. Erős, a hangjukat hallatni képes szervezetekre lenne szükség, amelyekben nyilvánvalóan különbséget tudnak tenni a szervezet és az egyes alkotók feladatai között. Kornis joggal mutatott rá, hogy „az irodalmi társulás nem annyit jelent, hogy lehetségesnek tartanók a kollektív szellemi munkát a költészet terén: a költői-irodalmi mű mindig az egyéniség legbensőbb magvának öntörvényű kivirágzása, amely személyes szabadságot követel.” Kornis és Klebelsberg is tudta, hogy ezt a személyes szabadságot a hatalom képviselőinek tiszteletben kell tartaniuk. „Az egyéniség megbecsülése azonban csak addig a határig terjedhet, amíg a nemzeti hagyományokkal szemben a személyi erők féktelen kiélése nem jelent szétesést és cinizmust. A nemzeti irodalmi hagyományokat az irodalmi társulatok akkor oltalmazzák bölcsen, ha az új áramlatokat, amennyiben értékfelfogásuk nem merőben ellentétes, a maguk szellemében beolvasztani iparkodnak; […] hanem megnemesíteni, a múlttal való folyamatosságukat helyreállítani. Azonban a szertelen új egyoldalú türelmetlenségének nemzeti hagyományaink szeretetén és hitén meg kell törnie.” (Ezt én is megéltem a magam pályáján: miközben radikális kísérletezőként indultam az irodalomban, s az avantgárd poétikák érvényességét ma is vallom, aközben több avantgárd szerzőtársammal éppen az általam mindig is sokra becsült nemzeti hagyományhoz való viszonyunk egymásétól gyökeresen eltérő felfogása miatt szűnt meg a barátságunk.) Mindezt természetesen kellő önkritikával fogalmazom meg, hiszen hat évig voltam a Fiatal Írók Szövetségének elnöke, s ugyaneddig a Magyar Írószövetség titkára, mielőtt politikussá váltam. S azt is tudom, hogy mindezeket a szempontokat még a gyakorlati politika alakítójaként sem tudtam hatékonyan megjeleníteni, az ágazati logika mentén alakuló bozótharcban, a kormányzati érdekérvényesítés bonyolult rendszerében képviselő- és államtitkártársaim kulturális államtitkárként a kultúra kormányba ékelődött lobbistájának tartottak, ami valljuk be, messze van a pártpolitika elvárás-rendszerének igényeitől. S azt is mondjuk ki, író- és művésztársaim sem sokat segítettek, hiszen vagy hátradőltek, s várták, hogy a rendszerbe bekerült emberük majd megoldja a problémáikat, vagy úgy tekintettek rám, mint bármelyik elődömre, azaz olyan ellenségként, akinek politikusként nyilván más az érdeke, mint neki. Így legfeljebb annyi maradt, hogy sikerrel növeltem meg az Írószövetség vagy a Tokaji Írótábor állami támogatását, de érdemben, a közgyűjteményi területhez hasonló hatékonysággal nem tudtuk, nem sikerült az alkotóművészet, s különösen az írók helyzetén változtatni. Ennek a hátterében az húzódik meg, hogy sem a széles közönség, a nemzeti közösség, sem a politikai képviseletükre vállalkozók körében nem tűnik fontosnak mindaz, amit mi az irodalom és az irodalmi szervezetek társadalmi és identitásmegtartó szerepéről gondolunk.

S persze az is nagy baj, hogy az értelmiségi világban is túlméretezettek a véleménykülönbségek az irodalomról, a költészet vagy a próza nemzetmegtartó szerepének aktualitásáról. „Az irodalmi életben is természetes a küzdelem: ez az élet – vallotta Kornis. – De a küzdelem csak akkor lehet nemes és termékeny, ha a felek legalább egyben megegyeznek: a nemzeti hagyomány törzsvagyonának történeti szellemében. […] Csakis így emelkedhetik az irodalom a nemzeti önfenntartás és önkifejezés hatékony eszközévé, játszhat[ik] irányító szerepet a magyar közlélek formálásában. S ezért az irodalmat mélységes felelősségtudatnak kell áthatnia.”

Ez a felelősségtudat és a megegyezés – ma úgy mondanánk – a nemzeti minimumban való megegyezés fájóan hiányzik az irodalmi szakmai közösségből is. Akik számára a nemzeti tematika fontos, azokat most is, ahogy már a klebelsbergi időkben is, szívesen teszik nevetség tárgyává. A napokban éppen a parlament elnöke, Kövér László a Heti Válasznak adott friss interjújában hívta fel arra a figyelmet, hogy „a liberális demokráciának épp az az egyik baja, hogy miközben farizeusmódra fennen hirdeti a korlátlan szabadságot, addig képviselői a legkimódoltabb, legkifinomultabb szellemi, erkölcsi terrort alkalmazzák mindazokkal szemben, akik el akarnak térni az éppen hatályban lévő »tudományos« tételektől.” Igaz ez az irodalom, a művészetek terén is, láttuk, hogy a „nemzetközi ideálok sápadt délibábja után” futó írók, újságírók, véleményformálók, milyen lesajnálóan nyilatkoztak azokról, akik egyáltalán elmélkedni mertek az irodalom szerepéről. Az persze különösen pikáns, hogy a kommunista diktatúra összeomlása után folyamatosan az irodalom politikai szerepének a végéről, a politizáló író anakronisztikus karakteréről, a művekben – és nem a szabaddá vált sajtóban – politizáló költők elmaradottságáról papoló liberális kritikusok és esztéták most néhány közepesen gyenge, a hazánkat a diktatúra rémétől és a balkanizálódástól, a fiatalok elvándorlásától féltő vers kapcsán hirtelen a politikai költészet aktualitásáról értekeznek. Orbán Viktor visszatért, ezért lehet, sőt kell is a művekben politizálni, rámutatni a kelet-európai diktátor rémtetteinek szellemi, lelki, társadalmi következményeire. Ez a kritikusi gyakorlat és álláspont-változtatás is az említett szellemi terror része, csak sajnos olyan szelete, ami szintén nem éri el a politika ingerküszöbét, mert ugyan örülhetnénk, hogy a széles közönség nem olvassa el ezeket az óriásinak hazudott gyenge verseket, de ez egyben az irodalmi nyilvánosság egészének a sajnálatos funkcióvesztését mutatja. (Halkan jegyzem meg, a Tokaji Írótábor is csak azért került a lapok címoldalára, mert Csender Levente kiütötte Kukorelly Endrét.)

A már problematikusnak jelzett könyvkereskedelem statisztikai adataiból látszik, hogy napjainkban a könyvcímek száma folyamatosan nő, s az olvasásszociológusok aggódása mellett sem lehet az olvasási kedv jelentős csökkenéséről beszélni; az olvasási szokások, a kézbe vett könyvek jellege viszont erőteljesen változik. Kornis azon kesergett 1940-ben, hogy az irodalom csak úgy tudja „a nemzetfenntartó történeti szerepét betölteni, ha magában a nemzetben, az olvasóközönségben megvan a magyar irodalom iránt való kellő fogékonyság és lelki ráhangoltság. […] Nagy remekíróinknak, akik a magyar nemzeti szellemnek örök klasszikus letéteményesei, s a magyar történeti tudat folytonosságának mindenkori lélekbevésői: Zrínyinek, Vörösmartynak, Petőfinek, Aranynak, Kemény Zsigmondnak stb. kultusza maholnap inkább az iskolák sokszor csak kikényszerített olvasmányainak hivatalos tárgya, semmint a felnőtt nemzedék önkéntelen lelki szükséglete. Szépirodalmunk nagy része divatos külföldi írók műveinek fordítása, mert ezután kapkod olvasóközönségünk jelentékeny tömege.” Ha Kornis ma itt lenne köztünk, akkor döbbenten látná, hogy ma mást értünk a divatos külföldi író fogalmán, mint akkor: a fiatalok napjainkban olyan fantasy irodalmat olvasnak, javarészt magyarul, de egyre többen már angolul is, ami egyébként nem csupán a mi nemzeti irodalmi kánonunktól, hanem a fantasy irodalmat megszülő nyelvi közeg, azaz az angol-amerikai költészet és próza poétikai hagyományaitól és szerepétől is fényévnyi távolságban van. Ez a visszafordíthatatlannak tűnő folyamat a legelkeserítőbb, s nem az olvasási kedv állítólagos csökkenése. S persze az azon való kesergés, hogy az idei könyvhéten egy vámpíros és egy erotikus regény szerzőinél kígyózott sok-sok órán keresztül a dedikáltató olvasók sora, még semmit sem old meg.

Mindezen társadalmi problémák végiggondolásával, a lehetséges válaszok kidolgozásával, a beavatkozás kikényszerítésével adós a politikának, de adós vele az irodalmi szakma, különösen is az érdekképviseleti szervezetek. Ezért kell az irodalom aktuális feladataival és szerepével foglalkoznunk. De nem elszakadva a gyorsan változó közegtől s annak szabályaitól. Miközben Kornis 1928-ban, a Kultúra és politika című vaskos kötete előszavában arról ír, hogy „nemcsak a modern világfelfogás, de a mai gazdasági élet fejlődése is megköveteli, hogy a realisztikus tanulmányok a humanisztikus, történeti-irodalmi műveltségi elemekkel egyensúlyba jussanak”, s „az új nemzedékeknek friss látású, nemcsak mindig »a múltba visszaszomorkodó« (Széchenyi), hanem a jövő gyakorlati feladataira is ránevelt, fejlett gazdasági-technikai érzékű magyarnak kell lennie”, addig mi, írók, újságírók, politikusok, pedagógusok az új nemzeti alaptanterv megalkotásakor késhegyre menő vitákat folytattunk arról, hogy Wass Albert vagy Nyíró József művei – sajnos éppen Kassák ellenében – a kötelező tananyag részét képezzék-e. Ez alapvetően álvita volt, olyan identitásküzdelem, amiben erősebb volt a politikai hovatartozás megvallása, mint a szakmaiság, mint az irodalom szerepéről való korszerű gondolkodás, mint a közoktatás más, sokkal fontosabb gondjairól, a korszerű tudásról való polemizálás. Tehát miközben a pénzügyi analfabetizmus szinte a fél országot svájci frank alapú adósrabszolgaságba kényszerítette, vagy a széleskörű politikai tájékozatlanság (az állampolgári ismeretek hiánya) komoly demokratikus deficittel, a radikális, szélsőséges politikai erők további erősödésével fenyeget, s miközben gyermekeink Arany János és Gárdonyi Géza helyett (a rövidített regénykiadások szerkesztői szerint olvashatatlan Jókait már említeni sem merem), sőt Rejtő Jenő helyett vámpíros regényfolyamokat falnak be, aközben az elitünk alacsony színvonalú politikai identitásvitákat, javarészt álvitákat folytat, s nem foglalkozik azzal a rendkívül fontos kérdéssel: milyen feladata, szerepe van és lehet a XXI. században az értékes, igényes irodalomnak a nemzeti öntudat kimunkálásában és életben tartásában?

(Elhangzott a 42. Tokaji Írótábor záró előadásaként.)

1 komment

2014.04.04. 08:23 L. Simon László

A Várkert Bazár avatásán elmondott köszöntőm, 2014. április 3.

Címkék: Örökségvédelem Budai vár Várbazár Ybl-bicentenárium

Tisztelt Miniszterelnök Úr, Házelnök Úr! Hölgyeim és Uraim!

Büszkén állok Önök előtt. Jelentem, lezártuk a diktatúra összeomlása óta eltelt időszak egyik legnagyobb és legfontosabb műemléki felújítását. A 19–20. század fordulóján élt jeles lapszerkesztő, Ágai Adolf által hellén lelkű építőművésznek nevezett Ybl Miklós 200. születésnapjára átadhatjuk az 1883-ban elkészült, 1984 óta zárva tartó Várkert Bazárt, több mint 2500 négyzetméternyi kiállítótérrel gazdagítva fővárosunkat. Visszaadhatjuk a kulturális élet szereplőinek azt, amire joggal tartanak igényt, és az itt megvalósuló programok, kiállítások, rendezvények közönsége újra birtokba veheti ezt az önmagán túlmutató jelentőségű, szimbolikus épületegyüttest.

A budai Vár megújításáért felelős kormánybiztosként nekem elsősorban köszönetet kell mondanom. Köszönöm Magyarország kormányának, hogy nem hagyta veszni ezt a csodás építészeti értéket, s hogy a budai Várat színes szalagként díszítő Várkert Bazár felújítása mellett döntött. Köszönöm Orbán Viktor miniszterelnök úrnak, hogy bizalmából én is részt vehetek ebben a lélekemelő nagy kalandban. Köszönöm a kormány és az Európai Unió anyagi támogatását. Hálás szívvel gondolok elődömre, Zumbok Ferencre, akinek példaértékű előkészítő munkáját zökkenőmentesen tudtam folytatni – remélem, most elégedetten mosolyog ránk a mennyországból. Köszönöm a tervezők, az építészek és a restaurátorok kitartását, akik Áder János köztársasági elnök úr szerint is méltó követői Ybl Miklósnak. Közülük is kiemelem Potzner Ferenc, Pottyondy Péter, Dévényi Tamás vezető tervezőket, a kivitelezést példátlan gyorsasággal és szakszerűséggel végigvivő Swietelsky Kft. igazgatóját, Bognár Árpádot, valamint a West Hungária Bau Kft. vezetőjét, Paár Attilát és kiváló munkatársaikat, továbbá a műszaki ellenőri feladatokat mindvégig magas színvonalon elvégző konzorcium tagjait, a Főber Zrt.-t, az EMI Nonprofit Kft.-t és a NOX Kft.-t. Az építkezésen 27 mérnök irányítása mellett naponta több mint 800 ember dolgozott, s negyvennél több hazai cég kapott alvállalkozóként szerepet a kivitelezésben. Öt restaurátor-szakértő kutatásainak az eredményeképpen tudta az itt dolgozó összesen 50 restaurátor és díszítőfestő szakszerűen rekonstruálni mindazokat az értékeket, amelyeket most átadunk önöknek.

Köszönöm a kerület polgármesterének, Nagy Gábor Tamásnak, hogy munkatársaival együtt hosszú éveken keresztül őrizte a lángot, és tartotta másokban a hitet, hogy a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékének a listájára is felkerült épület megmenthető. Köszönöm Rogán Antal frakcióvezetőnknek a támogatását; ne feledjük, hogy ebben a kormányzati ciklusban fogadtuk el azt a világörökségi törvényt, amely a Várbazár további védelmét is garantálja. Köszönöm a fővárosnak, különösen Tarlós István főpolgármesternek, valamint a kormányhivatal vezetőjének, Pesti Imrének a segítségét. Köszönetet mondok továbbá a beruházó Várgondnokság igazgatójának, Márkus Andrásnak és munkatársainak.

Végül kifejezem hálámat a megnyitó szervezésében is segítő kollégáimnak, a kormánybiztosság korábbi és jelenlegi dolgozóinak, közöttük is a műszaki ügyekért felelős Sárváry Istvánnak. Büszke vagyok továbbá arra, hogy a kormány nemzeti forrásból nyújtott támogatásának köszönhetően példátlanul gyorsan, három hónap alatt rendbe tettük a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum homlokzatát is, így ma ezt az újjászületett műemléképületünket szintén átadhatjuk Önöknek.

 

Tisztelt Miniszterelnök Úr, Házelnök Úr! Hölgyeim és Uraim!

Tőlem balra látható egy kőtábla, amin a következő felirat olvasható: „A Várkert bazár felújítása és bővítése a magyar állam és az Európai Unió támogatásával valósult meg” 2014-ben. Itt korábban a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt dicsőítő tábla volt, végre az is a helyére került, a Budapesti Történeti Múzeumba.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A munkát folytatni fogjuk, az idén lezáruló második ütemben befejezzük a mélygarázs és az új rendezvényterem kialakítását, fantasztikus reneszánsz kertet varázsolunk a hegyoldalba, és rendbe tesszük a Lánchíd utcát is, új villamosmegállókat és dunai hajókikötőt is építve. Mindez csak a nyitánya annak a nagyívű programnak, amit a következő évtizedben kell megvalósítanunk, amelynek keretében a diktatúra időszakában lerombolt, átépített, meghamisított és meggyalázott Budavári Palotát is régi formájában kell helyreállítanunk. Isten adjon erőt, a választók pedig bizalmat ehhez a munkához mindannyiunknak!

2 komment

2014.01.26. 21:21 L. Simon László

A nyitott kultúra zártsága

Címkék: NKA Kultúrpolitika Kultúrharc

Már ezen a blogon is írtam arról, kormánypárti politikusként milyen fontosnak tartom, hogy eleget tegyek olyan orgánumok, fórumok meghívásainak, amelyek közönsége vagy résztvevői nem a Fidesz törzsszavazóinak köréből kerülnek ki. Ezt nem csupán azért teszem, mert személyesen is fontos számomra, hogy ne mindig a saját álláspontomat támogató véleményekkel szembesüljek, hanem azért is, mert úgy vélem, egy kormányzó erő képviselőjének az ellenzéki választók számára is meg kell indokolnia a döntéseit, és be kell mutatnia, milyen érvek szólnak mellettük – függetlenül attól, hogy ezzel végsősoron sikerül-e meggyőznie a vele kevésbé szimpatizálókat.

Január elején a Nemzeti Kulturális Alap főigazgató asszonya meghívást kapott a tranzit.hu nevű szervezettől egy, az NKA helyzetével és jövőjével foglalkozó nyilvános beszélgetésre, hogy ott felkért hozzászólóként fejtse ki véleményét a kérdésről. (A félreértések elkerülése végett: a tranzit.hu kortárs művészeti kezdeményezés nem azonos a Kommentár Alapítvány szintén Tranzit elnevezésű rendezvénysorozatával.) Csak arra tudtunk gondolni, hogy a meghívás „rossz címre” érkezett, hiszen főigazgató asszony az NKA hivatali apparátusának vezetője, azaz állami hivatalnok, míg az operatív döntésekért az alelnök felel – e tisztséget jelenleg én töltöm be. Ezért jeleztük is a szervezőknek, hogy amennyiben arra igényt tartanak, az NKA képviseletében szívesen részt veszek az eseményen. Ezt ők – válaszlevelük alapján – örömmel vették, és tájékoztattak a rendezvény részleteiről.

Egy nappal később azonban egy egészen meghökkentő levelet kaptunk a tranzit.hu-tól, melyet itt teljes terjedelmében idézek: „a tegnapi telefonbeszélgetés után a Tranzit akciónap közösségének is feltettük a kérdést, és az némileg felülírta az előző levelemet. A döntés az lett, hogy a felkért hozzászólók között az akciónapon ne kapjon időt L. Simon László. Ezzel szemben, minthogy a fórum nyitott, természetesen ő is eljöhet, részt vehet, meg is szólalhat – a moderált fórum szabályainak betartásával.” Így a rendezvényen csak Bozóki András volt kulturális miniszter, Harsányi László, az NKA volt elnöke, valamint Horányi Attila művészettörténész, Inkei Péter kulturális elemző, volt kulturális helyettes államtitkár és Szabó György, a Trafó menedzser-igazgatója kap hivatalos megszólalási lehetőséget.

Nem szokásom a személyes levelezésemből vagy a kollégáimnak küldött, engem érintő levelekből idézni, de ezúttal mégis kivételt tettem, mert a nyitott kultúra elszánt híveinek is érdemes szembesülniük azzal, hogyan is viszonyul a vélemények sokféleségéhez „a Tranzit akciónap közössége”. Természetesen szívük joga, hogy azt hívjanak meg egy beszélgetésre, akit akarnak, de képzeljük el, mi történt volna, ha egy ellenzéki közszereplő kerül hasonló helyzetbe egy konzervatív szervezet rendezvényének kapcsán. Másnap már valószínűleg az egész blogoszféra ezzel foglakozna, a rendezvény helyszíne előtt performanszok zajlanának, az ellenzéki médiumok pedig újfent elsiratnák a nyilvánosság sokszínűségét és a véleményszabadságot.

Kétlem, hogy jelen esetben az utóbbiakra volna szükség pepitában, azt azonban meg kell jegyeznem, hogy nem vall túlzott művészi és politikai bátorságra, ha egy, az NKA-val foglalkozó beszélgetésből éppen az NKA képviselőjét zárják ki, és még meghatározott időkeretben sem kaphat szót (legalább magáról a fórumról nem tiltják ki, és hangsúlyozottan „moderált” formában ő is megszólalhat a közönség soraiból). Bizonyára sokkal kényelmesebb, ha szinte kizárólag csak azok fejthetik ki részletesen a véleményüket, akik valószínűleg erőteljes kritikával szemlélik az NKA jelenlegi működését – így nem zavarják össze a vélhetően hasonlóan kritikus közönséget. Persze látom magam előtt a későbbi kommenteket, hogy mennyire elvszerű volt ez a döntés, de azért mégis ott motoszkál bennem a kérdés: szolgál-e bármi mást ezek után egy ilyen fórum, mint hogy megerősítse a hazai értelmiség bezárkózását saját szekértáboraiba?

Kíváncsi vagyok, vajon Harsányi László vagy Bozóki András is így gondolkodik-e, vajon nekik is kényelmesebb-e az NKA mai működését belülről ismerő, azt irányító vitapartner nélkül részt venni a vitában. (Harsányi László korábban ugyanabból a pozícióból és szinte teljesen ugyanazokkal a jogkörökkel irányította az NKA-t, mint 2011 óta elnökként, majd alelnökként én teszem. Ő pontosan tudja, hogy akár a jogszabályi változásokból következő kihívásokról, akár az NKA Bizottsága vagy a kultúráért felelős miniszter hatáskörébe tartozó átszervezésekről éppen az Alap operatív irányítója tud naprakészen, jogilag és pénzügyileg is releváns válaszokat adni.) Jómagam számos hasonló kerekasztal-beszélgetésen próbáltam érvelni a meggyőződésem mellett, gyakran jelentős ellenoldali túlsúllyal szemben. Időnként nem a legkellemesebb érzés, de mégis csak jobb, mint újra és újra egyetérteni azokkal, akikről eleve tudjuk, hogy úgy gondolkodnak, mint mi. Úgy érzem, nem csak a sokat kárhoztatott konzervatív oldalnak van még mit tanulnia a toleranciáról és az övétől különböző nézetek elfogadásáról.

1 komment · 1 trackback

2014.01.24. 20:41 L. Simon László

Holokauszt és nemzeti emlékezet

Címkék: Holokauszt

Aki követi a közélet eseményeit, az tudja, hogy a Miniszterelnökség felkérésére az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának elnökeként én koordináltam a holokauszt-emlékévhez kapcsolódó Civil Alap – 2014 pályázat döntési folyamatát. Éppen ezért érthető módon számos kérdést, megkeresést kaptam az emlékév kezdetén fellángolt vitákkal kapcsolatban. Ezek a kérdések azonban többségükben nem az én illetékességi körömbe tartoznak, s a magam részéről csak azt mondhatom: nagyon sajnálatos lenne, ha a meghatározó zsidó szervezetek némelyike nem venne részt az emlékév eseményeiben, hiszen jelentős részben az elbírálásban való közreműködésüknek köszönhető, hogy a Civil Alap pályázat révén számos értékes alkotás jöhet létre, fontos programok sora valósulhat meg a 2014. év során.

Az elmúlt napokban viszont egy kérdésben fontosnak tartottam, hogy a médiában is véleményt formáljak, ez pedig Szakály Sándor nyilatkozatának ügye. És nem csupán azért, mert ahogy elmondtam, Szakály Sándort olyan embernek tartom, akitől teljességgel idegen a kirekesztő gondolkodás, az antiszemitizmus. A kétségtelenül szerencsétlen és a történelmi adatokat figyelmen kívül hagyó nyilatkozata által felvetett probléma olyan természetű, amely túlmutat a Veritas Intézet igazgatójának személyén, és a magyar közélet, illetve közgondolkodás egy neuralgikus pontjára világít rá.

Mint olvashattuk, a Demokratikus Koalíció holokauszttagadás miatt tett feljelentést Szakály Sándor ellen. A nevezett politikai formációt ismerve ez nem okozott komolyabb meglepetést számomra, az viszont annál inkább, hogy ezt a differenciálatlan értelmezést más, egyébként józanul gondolkodó újságírók, értelmiségiek is átvették. Szakály ugyanis nem a holokauszt egészét nevezte „idegenrendészeti eljárásnak”, és azt sem állította, még burkoltan sem, hogy az általa így aposztrofált történelmi esemény – a kamenyec-podolszkiji deportálás – ne lett volna embertelen, megbocsáthatatlan. Végképp nem állította, hogy a holokauszt ne történt volna meg, vagy hogy abban ne lenne jelentős felelőssége a magyar államnak. Történészként az eseménysor egyik mozzanatáról fogalmazott meg egyfajta véleményt – meglátásom szerint egyébként igen szerencsétlen és meggondolatlan módon.

Nemcsak az állami vezetőknek, hanem az állami intézmények vezetőinek is tekintettel kell lenniük a magyar társadalom érzékenységére, amely a 20. század egymást követő történelmi traumáiból fakad, hiszen alig van olyan magyar család, amelynek életére ezek valamilyen módon ne nyomták volna rá a bélyegüket. Szakály Sándor abban is hibázott, hogy nem vette tekintetbe, milyen érzéseket kelthet az általa választott kifejezés azokban, akiknek személyes vagy családi emlékezetét a holokauszt árnyékolja be – különösen úgy, hogy a Veritas Intézet vezetőjeként szavait a nyilvánosság már nem puszta magánvéleményként fogja értelmezni. Ez a komoly hiba sem adhat okot azonban arra, hogy Szakályt egy jóval súlyosabb vétekkel, jelesül holokausztagadással vádolják. És nem csupán a vád súlyossága miatt; aki ezt teszi, az éppen a legrosszabb fajta sztereotípiák rögzüléséhez és továbbéléséhez járul hozzá.

Aki Szakály Sándort holokauszttagadással vádolja, az éppen azt demonstrálja a szélsőjobboldali mítoszok hívei számára, hogy Magyarországon még a holokauszt egy adott mozzanatáról sem lehet történészi vitát folytatni. Véleményem szerint ez nincs így, és nem is szabad, hogy így legyen. A holokauszt egyes kérdéseiről igenis lehetséges, sőt szükséges történészi vitákat folytatni. Miközben azt nem lehet, és nem is szabad vitatni, hogy a zsidó honfitársaink ellen elkövetett népirtás gyalázatos volt, a nemzet egésznek okozott veszteséget, és abban a magyar vezető rétegnek is megvolt a maga elévülhetetlen történelmi felelőssége.

A holokauszt-emlékévnek éppen arról kellene szólnia, hogy számos kérdést helyre tegyen a magyar társadalomban. Hogy rávilágítson arra: a holokausztról való megemlékezés nem a zsidóság „belügye” – és nem is szabad, hogy annak látsszon –, hanem mindannyiunk közös ügye, a nemzet mint emlékezetközösség égészéé. Azok után, hogy a kulturális bizottságban közel négy éve folytatok verbális csatározást a Jobbik alelnökével, ezt egyáltalán nem tartom szükségtelennek. Ehhez azonban nem járul hozzá, ha minden szerencsétlen félmondatot követően holokauszttagadást kiáltunk. Az éppen a valódi holokauszttagadókat erősíti. Itt lenne az ideje, hogy a magukat demokratáknak vallók önmérsékletet tanúsítsanak, s a kölcsönös vádaskodás helyett visszafogottabb eszközöket válasszanak, mégoly jogosnak vélt sérelmek esetén is. A holokausztnak ugyanis a személyes és a nemzeti emlékezetben, valamint a történettudományban lenne a helye, nem pedig a pártpolitika küzdőterén.

10 komment · 1 trackback

2013.12.24. 09:50 L. Simon László

A Gárdonyi-év zárása

Címkék: Gárdonyi Géza Ybl Miklós

Zeneakadémia, 2013. december 23.

 

Mérhetetlen veszteség ért volna bennünket, ha nemzetünk nagy írója, Gárdonyi Géza megfogadja Ady Endre 1900 májusában hanyagul odavetett tanácsát: „Termel­jen káposztát és dinnyét Egerben, ha unja az írást!”. Mentegethetnénk Adyt, kiemelve, hogy ekkor még nem jelent meg az Egri csillagok, A láthatatlan ember, Az öreg tekintetes vagy az Ida regénye. Mondhatnánk, hogy oly sok Gárdonyit becsmérlő mondata után 1912-ben Ady Canossát járt, s mély megbánással írta le, hogy „soha és senki ilyen könnyen, ilyen összetett filozófiával, ilyen kedvesen magasról, ilyen poétasággal magyarul nem mesélt, mint a legújabb Gárdonyi”. Ugyanakkor az irodalom és a művészet történetében nem egy esetről tudunk (s hányról nem…), amikor egy ismert alkotó becsmérlő szavai miatt tette le valaki a tollat, az ecsetet vagy éppen a vésőt. Gárdonyi nem adta fel választott hivatását, mert tudta, hogy „az élet küzdelmeihez kemény nyak kell”. Tartása alázattal társult, ezért írta fiainak szánt intelmeiben, hogy „mindenkivel úgy beszéljetek, mintha egyenlő rangúak volnátok, mindaddig míg meg nem tudjátok, hogy feljebb áll-e vagy lejjebb tökéletességben”.

S ha már kertészeti hasonlattal kezdtem, hadd idézzem Mikszáthot, aki Adyval ellentétben már a korai művek esetében is látta a kibontakozó tehetséget, az irodalmi minőséget: az 1890-ben megjelent Figurák című Gárdonyi-kötet előszavában azon gondolkodik, hogy Gárdonyi bemutatásának a vállalásáról a közönség azt feltételezheti, hogy erős ellenfelet, szakmai konkurenciát emelt maga mellé. Viszont Mikszáth becsülte és felmutatta a szorgalommal és elhivatottsággal párosuló tehetséget, mert „nem volt az a becsületes s igazi kertész sohasem, aki azért tapos el üde, illatos virágokat, mert nem ő termesztette”.

Mikszáth és Gárdonyi neve méltán kerül egymás mellé a magyar irodalomtörténetben. Babits a magyar irodalomról szóló nagy ívű tanulmányában számtalanszor együtt említi őket, mint ősi, nemzeti bányánk kiváló bányászait. S valóban, Gárdonyi esetében is hihetetlen erejű munkásról van szó, akinél a szorgalom és az állhatatosság tehetséggel kereszteződött, aki oly erővel mesélt szerelemről, hazaszeretetről, hitről, hűségről és bűnről, ahogyan csak a legnagyobbak képesek. Gárdonyi biztos kézzel vezet bennünket kincskereső kalandozásunk során, az élet értelmét nyújtó apró aranyrögeinek feltárása közben. „Akik aranyat ásnak-keresnek, mindig szívesen hall­gatják más aranyásók tapasztalatait – írta a Földre néző szem – Égre néző lélek című művében. – Akik már a jó úton vannak is, megerősíti inukat a mutató­fa jelzése, ha egyez az irányukkal. Akik már az ajtónál tapogatódznak, nem kell annyira keresniök a kilincset.

Az apa pedig legjobban beszélhet a gyermekeinek, mert a gyermek, ha nem is érti, biza­lommal fogódzik az apa kezébe: bizonyos hogy ez a kéz hínárba nem vezeti.”

Gárdonyi biztos keze sokunkat vezet valamilyen magasztos cél felé: bennünket, akik Gárdonyi szülőhelyén élünk, azokat, akik választott városában laknak, akik gondozzák életművét, olvasták és újraolvassák műveit, akár csak azt az egy kötelező olvasmányt, az Egri csillagokat. Gárdonyi méltán a legnépszerűbb magyar író, nem véletlen tehát, hogy fontosnak éreztük születésének 150. évfordulóját a szokásostól eltérően megünnepelni. Nem akartuk letudni pár koszorúzással, politikusi és irodalomtörténészi emlékbeszéddel, élő, inkább a széles közönséget, s elsősorban a fiatalokat megszólítani akaró egész éves programsorozatot állítottunk össze. A kultúráért felelős államtitkárság, Eger és Gárdony városa, a Petőfi Irodalmi Múzeum, valamint egy gárdonyi civilszervezet, a Zsongó Bárka Egyesület kezdeményezésére állt fel az emlékbizottság, s terveink, munkánk mellé sokan felsorakoztak: Székesfehérvár városa, a Vörösmarty Színház, az egri Dobó István Vármúzeum, a Zeneakadémia, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, a Magyar Nemzeti Bank, a Fiatal Írók Szövetsége, az Eszterházy Károly Főiskola, az országos Gárdonyi-emléknapról határozatot elfogadó Magyar Országgyűlés, s nem utolsó sorban az emlékévet százmillió forinttal támogató Nemzeti Kulturális Alap. Kiállítások születtek, konferenciákat tartottunk, szobrokat avattunk, felújítottuk az agárdi Szent Anna kápolnát, ahol írónkat keresztelték, gyermekeknek pályázatokat, versenyeket hirdettünk és rendeztünk, új kórusművek születtek meg, s jövő tavaszra megújul az egri Gárdonyi-ház. Sokan dolgoztak ezért a sikerért, amit nagyon köszönök, köszönünk, hogy csak néhány nevet említsek: Rodics Eszternek, E. Csorba Csillának, Habis Lászlónak, Tóth Istvánnak, Király Júliának, H. Bagó Ilonának, Bajnai Zsoltnak, Krucsai Anikónak, Vizkeleti Andreának.

A Gárdonyi-emlékév megrendezéséből sokat tanultunk, s a tapasztalatokat egy újabb jeles évforduló megünneplésénél szeretnénk kamatoztatni. Már lassan egy éve dolgozik az Ybl-emlékbizottság, amely a magyar építőművészet maghatározó jelentőségű alakjának, Ybl Miklósnak a kétszázadik születésnapjára készül, szintén egészéves programsorozattal, a Nemzeti Kulturális Alap újabb százmilliós támogatása mellett. Ennek az emlékévnek a keretében fogjuk átadni a kormány által kiemelt beruházásként kezelt, teljesen megújuló Várkert bazárt is, s április 6-án, a születésnapon az Ybl által tervezett Operaházba várjuk a magyar építőművészet és zene szerelmeseit.

Ybl munkásságából is azt tudjuk meg, amit Gárdonyiéból: mi mindenre képes az emberi akarat. A lokomotívban a gőz dolgozik, az emberben az akarat, vallotta Gárdonyi, aki arra is joggal figyelmeztet bennünket: „A földi boldogság első feltétele az akaratnak dolgoztatása egy cél felé kitérés nélkül, lanyhulás nélkül. Mert a boldogság egyik neme: a jól végzett munka látása, a siker érzése. A munka mutatja meg: mi az értéke az embernek.”

Szólj hozzá!

2013.12.21. 10:44 L. Simon László

Kozma atya Dunaújvárosban

Címkék: Dunaújváros Fejér megye

A közelmúltban egy baráti összejövetelen valaki a saját élettörténetéből mesélt el izgalmas fejezeteket, amelyek megyém egyik szeretett városához, Dunaújvároshoz kötődtek. Az illető mindvégig Sztalinvárosként emlegette az egykori szocialista iparvárost, mert bizony ő egy ilyen nevű városban nőtt fel, s nem nagyon zavarta az a jelentős átalakulás, amin a város a névcsere óta átment. A diktatúra sztálinbarokkjának nyomait ugyan lehetetlen letörölni a város arcáról, de talán nem is kell: a retrókorszak furcsa nosztalgiáit, az akkori időszak építészete, tárgykultúrája iránti pikáns érdeklődést akár a turizmus fellendítésére is ki lehetne használni, sokkal inkább, mint a mérhetetlenül elcsúfított Kelet-Berlinben.

Ismerősömtől eltérően mi látjuk a dunaújvárosi társadalmi, politikai és kulturális változásokat, amelyek tükrében ma már ott is teljesen természetes, hogy egy emblematikus keresztény személyiség, a médiából is jól ismert konzervatív közéleti ember, a mély emberségéről számtalanszor tanúbizonyságot tett Kozma Imre atya vezessen be egy olyan pártoktól függetlenül szervezett jótékonysági rendezvényt, amin jobboldali és baloldali közéleti személyiségek egyaránt megjelentek. Ezen senki sem berzenkedett, a dunaújvárosi Art Caféban összegyűlt emberek meghatottan hallgatták Kozma atya gondolatait Istenről, a szeretetről, az egymáshoz közeledés szükségességéről.

Dunaújvárosban 15 éve minden esztendőben megszervezik a Segíts az angyalnak! elnevezésű jótékonysági programot: a Kortárs Művészeti Intézetben működő kávézóban – Bakonyi Ferenc tulajdonos jóvoltából – ilyenkor mindig egy ismert személyiség csapolja a sört, amiért a jelenlevők extra árat fizetnek, s az így összegyűlt pénzt a hajléktalanok karácsonyára fordítják. Idén Farkas Bertalan űrhajós állt a pultnál, s nagyon hatékony volt, mert egy óra alatt négyszázezer forint gyűlt össze, de volt már olyan év is, amikor a város szocialista polgármestere és akkori kihívója, a jelenlegi fideszes városvezető Cserna Gábor álltak együtt a bárpultnál.

Ez a rendezvény ugyanis nem a politikáról szól, hanem a jó szándékú segítésről, ezért nem meglepő, hogy a jobb- és baloldali, vagy éppen a politikától önmagukat távol tartó közéleti személyiségeken túl még a Dunaújváros környéki települések vezetői és vállalkozói is eljöttek egy jó pofa sörre. Köztük például Márok Csaba mezőfalvai polgármester vagy Král István, aki annak az adonyi borrendnek a vezetője, amelyik a közelmúltban tiszteletbeli borlovaggá avatta Dunaújváros közéletének meghatározó alakját, korábbi fideszes képviselőtársamat, az Energiahivatalt vezető Dorkota Lajost. A szervező Bakonyi Ferenc sem Dunaújvárosban lakik, hanem Kulcson, engem is ennek a kis festői Duna-parti településnek az országgyűlési képviselőjeként hívott meg, s én szívesen állok az ilyen jó szándékú, önzetlen, a politika mindennapi küzdelmeiből egy kicsit kiemelő nyilvános kezdeményesések mellé, amelyet még a polgármesteri hivatal is meghirdetett a honlapján.

Kozma atya felelevenítette saját gyermekkora sorsfordító pillanatait is, és azokat a gondolatokat, amelyekkel özvegy édesanyja a fiát papi hivatásának kezdetén útjára bocsájtotta: tudta, hogy nem tarthatja vissza, Imre Isten követését, s ezen keresztül mások szolgálatát választotta élethivatásul, amivel együtt jár a családról való lemondás is. Mindenkinek a saját útját kell járnia, üzente Kozma atya, s el kell fogadnunk, ha valaki más úton jár, mást tart jónak, mint mi. Így van ez Dunaújvárosban is, ahol oly sokféle életstratégia, értékrend, magatartásforma tanúja lehet az ember, ahol még a hagyományhoz, a kereszténységhez, a konzervativizmushoz, a politikai kultúrához való viszony is más, mint amit az ember a saját környezetében megszokott, lévén egy posztszocialista iparvárosról és nem egy jelentős polgári hagyományokkal rendelkező településről van szó.

Kozma atya az igehirdetéssel felérő bevezetője elmondásán túl még egy szolgálatot vállalt: a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által idén kiadott Keresztény hit és politikai ész című fontos kötetből ajándékozott példányokat az érdeklődőknek. Herwig Büchele A katolikus társadalmi tanítás új megközelítése alcímű, az idei karácsonyra megjelentetett fontos munkájának Kozma atya jegyezte bevezetőjét olvasva úgy érezheti az ember, mintha a szerzetes a dunaújvárosi program szervezőire és céljaira is gondolt volna: „Jézus a mindennapok egyszerű világában élő emberekhez szólt. Azokhoz, akik társadalmi és szociális szerepet töltöttek be, s azokhoz is, akik a társadalom peremére szorultak. Jézus fenntartás nélkül fordult az emberekhez, s lehetővé vált, hogy azok, akik a megtérés szavát hallják, félelem és fenyegetettség érzése nélkül valóban megtérjenek, tehát szabadságot, igazságosságot és örömet vigyenek mindennapjaikba. A megtérésnek »politikai« következményei is vannak. Az Istennel való kiengesztelődés az emberek közötti békességhez is vezet, férfi és nő közötti, ember és természet közötti, nép és nép közötti békességhez.”

Szólj hozzá!

2013.12.17. 09:11 L. Simon László

Kultúrpesszimizmus kontra alkotóerő

Címkék: Klebelsberg Kultúrpolitika Fejér megye

A daruszentmiklósi Klebelsberg-szobor avatása, 2013. december 13.

„A világháború nyomán az emberiség életével és kultúrájával szemben valóságos apokaliptikus hangulat uralkodott, a legyőzött országokban a lemondásnak és kétségnek fáradt, mindjobban csak bíráló lamentációja hangzott. Az ész, amely az emberi életet és kultúrát válságba rántotta, amikor fenékig elracionalizálta és eltechnizálta, most ugyanezt az életet és kultúrát kíméletlenül elemezni kezdte s a maga elégtelenségéről meakulpázott. […] A világháború után, amely a népek szenvedési kapacitását kimerítette, az egyetemes fáradságból és nyomorúságból természetszerűen fakadt fel a kultúrpesszimizmus…” E gondolatokkal kezdte meg a Magyar Pedagógiai Társaság 1932. október 15-i ülésén Klebelsberg Kunóról tartott emlékbeszédét Kornis Gyula, a miniszter egykori közoktatásért felelős államtitkára. Kornis arra is rámutatott, hogy voltak olyan nemzetek, amelyeknek a kultúrpolitikai lendülete szöges ellentétben állott a kultúra ily módon felfogott „maró elméleti kritikájával”. „Amikor az elméleti gondolkodók az emberi kultúra alkonyáról sóhajtoztak, ugyanakkor a nemzetek gyakorlati ösztöne, szellemi életereje világszerte a kultúrának eddig soha sem látott tudatos és tervszerű irányításába és fejlesztésébe fogott, minden erejét összeszedte olyan hatékony kultúrpolitika megteremtésére, amelynek célja a nemzet összes szellemi erőinek és értékeinek fokozatos kifejlesztése. Kulturális költségvetésüket a békebelivel szemben mindenütt megkétszerezték, megháromszorozták, az új nép-, közép- és szakiskoláknak óriási tömegét állították fel, a tankötelezettség határát több esztendővel felemelték, a felnőttek oktatásáról hivatalosan gondoskodtak, új egyetemeket és szakfőiskolákat alapítottak, tudományos kutatóintézeteket létesítettek, nagy számban új művészeti intézményeket, múzeumokat s könyvtárakat emeltek.”

Ahogy Kornis is kiemelte, Klebelsberg legfőbb érdeme, hogy a magyar nemzetet, „amelyet a világháború leginkább porba sújtott s testében-lelkében leginkább szétmarcangolt”, ebbe a nagy szellemi építkezésbe bekapcsolta. „Egy sem volt Európa államférfiai közül, aki tervszerűbben s nagyobb odaadással iparkodott volna feloldani a sötét elméleti kultúrpesszimizmusnak s az erőtől duzzadó gyakorlati kultúrpolitikának most vázolt paradoxonát. Világosan látta ugyanis, hogy a kultúrát nem az önmagát boncoló ész, a kritizáló elmélet teremti, hanem az öntudatlanul feltörő alkotóerő, amely ösztönösen hisz az életnek magasabb értelmében, a kultúrának: vallásnak, erkölcsnek, tudománynak, művészetnek értékeiben és eszményeiben.” Ez talán a legfontosabb, amit mi, kései utódok a mai kultúrpesszimizmus közepette példaként állíthatunk magunk elé: bár személyes felkészültségünk, tehetségünk és képességeink, a munkánk támogatottsága minden bizonnyal elmarad a nagy elődökétől, így Klebelsbergétől is, erősen hiszünk az élet magasabb értelmében, a kultúra értékeiben és eszményeiben, az alkotás erejében. És mindannyiónknak a maga pozíciójában kell küzdenie, alkotnia s értékeket teremtenie.

Erre az önmagunk elé állított példára, erre a fontos életeszményre és -célra folyamatosan figyelmeztetnünk kell magunkat, ezért állítunk szobrot a számunkra fontos, meghatározó erővel bíró példaképeknek. Klebelsberg Kuno szobra tehát nem csupán tisztelgés a nagy elődök egyike előtt, nem valamiféle tájépítészeti díszítőelem, amelynek látványa esztétikai bírálatra, művészettörténeti dimenziójú vélemény megfogalmazására késztetne bennünket, hanem egy különleges tükör, amelybe belenézve arról kell színt vallanunk, hogy bennünket is magával ragad-e az „ösztönös cselekvő hitnek és alkotó vágynak a fausti ereje, amely Kornis szerint a kultúra igazi lendítő kereke. Hogy mi is megtesszük-e azt a saját életünkben magunkért, családunkért, nemzeti közösségünkért, ami a képességeinkből és a lehetőségeinkből telik.

*

Kivételesen ritkán adódik egy magyar kultúrpolitikus életében, hogy egy évben két szobrát is felavathassa a magyar történelem minden bizonnyal legnagyobb hatású kultúrpolitikusának, Klebelsberg Kunónak. 2013. november 13-án, születésének 138. évfordulóján egykori iskolájának, a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumnak a lépcsőjén adtuk át Pető Hunor egészalakos alkotását, s most Daruszentmiklós településen avatjuk azt a mellszobrot, amelynek megvalósításába jóval előbb belefogtunk, mint a fehérvári szoboréba. Rauf Norbert daruszentmiklósi polgármester ötlete volt, hogy örökítsük meg a kultuszminiszter emlékét az egyik első tanyasi Klebelsberg-iskola épületénél, s valójában ez a gondolat inspirált arra, hogy megyeszékhelyünk patinás gimnáziuma előtt is állítsuk fel a szobrát. S minthogy a kiváló képzőművész, Pető Hunor már a daruszentmiklósi mellszobor megformázása közben beleásta magát Bethlen miniszterének életútjába és életművébe, az egészalakos szobor megalkotására is őt kértem fel.

Klebelsberg a gazdasági konszolidációnak köszönhetően minisztersége második szakaszában, 1926-ban indította be népiskola-építési programját, de már korában is elkezdte a kistelepülések, tanyák oktatásának tervszerű fejlesztését. Egyévtizedes tevékenységének eredményeképpen 1930-ig ötezer népiskolai tantermet és tanítói lakást adtak át, jellemzően az anyaország legelmaradottabb vidékein. Azon túl, hogy az „alsóbb néptömegek” széleskörű képzésével a fokozódó európai gazdasági versenyben való sikeres részvételünk elősegítéséhez kívánt képzettebb munkavállalókat kinevelni, a demokratikus korszellem megértése, Klebelsberg demokratikus elkötelezettsége is fontos szerepet játszott a döntéseiben. Ahogyan Kornis fogalmazott: Klebelsberg „megérezte a korszellem egyetemes törekvéseit, különösen a demokrácia kultúrpolitikai követelményeit. Az extenzív kultúrpolitikának világszerte erős lökést adott a széles néptömegeknek egyre fokozódó politikai hatalma. Klebelsberg lelkét valóban mélyen áthatotta az a kultúrpolitikai cél, hogy a népoktatás és népművelés fejlesztésével a szellemi javakat igazságosabban ossza el a társadalmi rétegek között, hogy a nagy földművelő és iparos munkástömegeket a művelődés eszközeivel a bennük szunnyadó szellemi erők kifejtéséhez s ezzel fokozottabb kereseti lehetőséghez, okszerűbb gazdálkodási módokhoz, emberibb életigényekhez s a politikai jogok öntudatosabb gyakorlásához juttassa.”

Ez azonban nem ment egyik pillanatról a másikra, sőt kezdetben Klebelsbergnek – Bethlen István belügyminisztereként – oroszlánrésze volt annak a választójogi rendszernek a kidolgozásában, amely biztosította a kormánypártnak a korszakban végig érvényesülő parlamenti vezető szerepét, s amelynek ára a műveltségi cenzus alkalmazása és a titkos szavazás részleges eltörlése volt, amiért komoly bírálatok érték Bethlenéket. Mint Romsics Ignác kiemeli, Bethlen „egyik alapvető célkitűzése az volt, hogy a városi és falusi középrétegek befolyását visszaszorítsa, a történelmi elitét pedig a lehetőségekhez képest minél teljesebb mértékben visszaállítsa”. A miniszterelnök szerint az általános és titkos választójog „a nyers tömegek uralmához” vezet, s „azok az országok, ahol a tömegek uralma válik úrrá az egész nemzet felett, a pusztulásnak vannak kitéve”. Ujváry Gábor a Rubicon című történelmi magazin Bethlen Istvánnal foglalkozó számában rámutat arra, hogy Bethlen és Klebelsberg is a választójog későbbi kiterjesztését tervezte, ugyanakkor szerintük ezt „csak akkor szabad bevezetni, ha ebben az alapvető politikai jogban azok részesülnek, akik legalább írni, olvasni tudnak, ily módos képesek az önálló tájékozódásra”. A Választójog és népiskola című, a Pesti Napló 1928. december 8-i számában megjelent írásában Klebelsberg kiemelte, hogy „a mai állapot csak átmeneti és a szükséges ideig csupán akkor tartható fenn, ha időközben becsületes, határozott erőfeszítéseket teszünk a végből, hogy tömegeinket tervszerű népművelés révén a politikai jogokra igazán éretté tegyük. A világpolitika fejlődése egyik oldalon a diktatúrák, a másik oldalon a teljes demokráciák felé tendál és ebben a világkörnyezetben él a magyar nemzet is. Tervszerű népművelési akcióval azon kell tehát dolgoznunk, hogy politikai életünknek bárminő alakulása ne találja a magyar népet lelkileg készületlenül.”

Bethlen támogatta minisztere elképzeléseit, s 1927-ben úgy nyilatkozott: a népiskola-építési programot „teljes erővel tovább kell folytatni, hogy végre elérkezzünk oda, hogy ne legyen az országban falu vagy tanyakör, melynek ne volna meg a maga iskolája”. A program eredményei egyértelműen látszottak: Klebelsberg miniszterségének kezdetekor a hatéven felüli népesség mintegy 15 százaléka volt analfabéta, míg két évtizeddel később már csak 7 százalék.

*

2013-ban az 1290 lakosú Daruszentmiklós választókörzetem egyik legnehezebb helyzetben levő települése. A tanyákból, kisebb településekből létrejött mezőföldi községek történetéhez hasonlóan Daruszentmiklós históriája is felfogható az önállóvá válás útjaként. 1927 októberében – a ma Mezőfalva néven ismert – Hercegfalvától különvált Előszállás település, amely magában foglalta a környező pusztákat, Daruhegyet, Ménesmajort, Kiskarácsonyt, Nagykarácsonyt is. A húszas években Daruhegyen adták át a környék egyik első osztatlan, egytantermes iskoláját, a Klebelsberg-kúria épületét, amely mellett ma felállítottuk az egykori miniszter szobrát. A daruhegyi épületet a szegedi Dóm tér tervezőjeként ismertté vált Rerrich Béla (1881–1932) műépítész, kertépítőművész tervezte meg 1910/1911-ben. Ezt a tervet karolta fel Klebelsberg, s ennek a mintájára készült a többi népiskolai épület hazánkban. 1952-ben Nagykarácsony kivált Előszállásból, szintén az önálló települési létet választva, majd ötven évvel később a Daruhegyből, Dánieltelepből és Kisszentmiklósból álló Daruszentmiklós lakói ugyanígy döntöttek. Bár a településnek már van új, viszonylag korszerű iskolája, a falu polgárai mégis fontosnak érezték, hogy védjék és felújítsák az egykori Klebelsberg-iskolaépületet. Azért, hogy az épület és a mellette elhelyezett új szobor sokáig hirdesse a helyieknek és az ide látogatóknak azt, amit Hóman Bálint mondott: „Klebelsberg Kuno munkássága besugározta a magyar művelődés minden mezejét, fényt árasztott kultúránk minden életszervére.”

Szólj hozzá!

2013.11.13. 14:20 L. Simon László

A Klebelsberg Kuno-szobor avatásán

Címkék: Székesfehérvár Klebelsberg Kultúrpolitika

Kelet- és Közép-Európa zegzugos tájain sok-sok generáció belénk égett tapasztalata miatt érezzük úgy, hogy nemzedékről nemzedékre újra kell kezdenünk az életünket, vagy hogy apáink és nagyapáink félbehagyott életét és művét kell folytatnunk, befejeznünk. S vannak köztünk sokan olyanok is, akik egy vagy több hatalmas fordulatot, rendszerek bukását és újabbak születését élték meg, s egy életen belül többször újrakezdték azt, amit akaratukon kívül hasított ketté a politika kegyetlen szeszélye. Igaz ez a nemzetünk történetére is. Hóman Bálint a Magyar Történelmi Társulat 1933. május 4-én tartott közgyűlésén elmondott, gróf Klebelsberg Kunoról szóló emlékbeszédében emlékeztetett arra, hogy „a magyar nemzet történetét Klebelsberg Kuno egy ízben nagy katasztrófákat követő újrakezdések sorozatának nevezte. Megállapításában sok az igazság. Bár az újrakezdések ismétlődése együtt jár az emelkedés és hanyatlás korszakainak ritmikus váltakozásával s ezért minden történeti folyamatra jellemző, a magyar történetben mégis egész különös hangsúllyal jelentkezik. Nemzetünk sajátos földrajzi elhelyezkedésének, történeti adottságának és külpolitikai viszonylatainak következtében a magyar történelem nagy korszakaiban megfigyelhető lendületes előrehaladást és nagyvonalú fejlődést minduntalan erőszakos beavatkozások, nagy nemzeti katasztrófák keresztezték s a nyugodt és egyenletes fejlődés menetét hirtelen összeomlások zavarták meg. E katasztrófák mindannyiszor új kezdeményezéseket tettek szükségessé, újrakezdéseket a nemzeti élet minden területén. A magyar nemzet életének katasztrofális válságaiból mindannyiszor megifjult erővel indult új élete, új emelkedés és új virágzás magaslata felé, mert épp a katasztrófák után támadtak fiai, kik a végső pusztulás veszedelmét felismerve és avval tudatosan szembeszállva, a nemzeti élet minden ágazatában erőteljes kezdeményezésekkel alapozták meg az új fejlődést biztosító intézményeket, céltudatosan jelölték ki az új utakat. A Trianon-utáni újrakezdés korszakának ily kezdeményező egyénisége volt a magyar kulturális élet területén […] gróf Klebelsberg Kuno.”

Klebelsberg persze a saját életében is megtapasztalta a nagy katasztrófákat és az újrakezdéseket, az előre láthatatlan és a senki által nem várt, megjósolhatatlan fordulatokat. Gondoljunk csak a nagy háborúra, a tanácsköztársaság tomboló terrorjára, Horthy szerepvállalására, a király nélküli királyságra, valamint az ország széthullására, Trianon máig feldolgozatlan, talán örökre feldolgozhatatlan traumájára. S ha nem hal meg oly korán, akkor megtapasztalhatta volna mindazt, amit a nálánál tíz évvel fiatalabb Hóman megélt, s részben elszenvedett: a második világháborúba sodródást, a bécsi döntéseket, a holokauszt szennyét, a háború utáni reménykedés és demokratizálódás kommunisták általi eltaposását. Rendszerek porba hullása, remények szertefoszlása – mondhatnánk a huszadik századi magyar történelemről, nem felejtve, hogy közben mindig voltak olyanok, akik az újrakezdés motorjaivá, sőt máig ható szimbólumaivá tudtak válni. Közülük is kiemelkedik a Bethlen-kormány kultuszminisztere, az elmúlt másfél évszázad legnagyobb magyar kultúrpolitikusa.

Ennek az állításomnak nem mond ellent az, hogy Klebelsberg személyét és munkásságát is erősen támadták. Hóman szerint „művelődéspolitikai törekvései, alkotásai, egész kultúrpolitikai koncepciója és annak egyes részletei még életében és halála óta is sok gáncsban és kárhoztatásban részesültek. Törekvéseit irreálisnak, alkotásait és szervezéseit túlméretezettnek, politikáját elhibázottnak mondták s a gáncsoskodóknak még a világválságban gyökerező súlyos állampénzügyi helyzetért is őt okoló epés bírálata – sajnos – széles rétegekben visszhangra talált. Pedig ez a részletek szemszögéből ítélkező kritika merőben igaztalan volt, mert nem ismerve fel Klebelsberg politikájának irányító elvét, az alkotásaiban rejlő maradandó értékek mérlegelésére, munkássága igazi jelentőségének értékelésére is képtelennek bizonyult.”

A mindennapok politikai mocsárküzdelmeitől egy kicsit elemelkedve, egyúttal Hómannak is ellentmondva állíthatjuk, hogy Klebelsberg nagyságát már életében elismerték kortársai és közvetlen utódai: 56 éves korában bekövetkezett, váratlan halála mélyen megrendítette a politikai elitet, amely méltóképpen köszönt el tőle. A kultuszminiszter temetése körüli megmozdulás hasonlatos volt Kossuth Lajos 1894-es temetéséhez, csakhogy őt a hatalomban levők is elbúcsúztatták. Klebelsberget Kossuthhoz hasonlóan a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, húszezer ember jelent meg a szertartáson, és hatalmas tömeg vett részt a szegedi temetésen is. Halála után hét évvel, 1939-ben emlékművet emeltek a tiszteletére a fővárosi Eskü – ma Március 15-e – téren. Grantner Jenő klasszicizáló szoborcsoportjának a kálváriája viszont jól jelzi, miként próbálták a szocialista diktatúra idején személyét és óriási életművét kitörölni a kollektív emlékezetből. Az alkotást 1934. május 14-én avatták fel; Horthy Miklós kormányzó és felesége, Klebelsberg özvegye és Glattfelder Gyula csanádi püspök jelenlétében Teleki Pál miniszterelnök mondott beszédet. A mű mellékalakjai Klebelsberg munkásságnak lényegére mutatnak rá: az ülő nőalak a művészetet, a férfi a tudományt jelképezi. A világháborúban megsérült szoborcsoport mellékalakjait Adyligeten állították ki; a szovjetek nyomán járó hatalmasságoknak eszükbe sem jutott a szobrot helyreállítani. Erre egészen 2001-ig kellett várni, amikor is Tóth Kálmán restaurátor munkájának az eredményeképpen a budai Ciszterci Szent Imre gimnázium és templom között talált otthonra. Méltó helyre került az egykori ciszter diák szobra, hiszen miniszterként komoly szerepet vállalt a patinás budai iskola életében: az 1929-re felépült nagy gimnáziumi épület, a Wälder Gyula tervezte csodás neobarokk palota építési költségeinek a felét – állami támogatásként – a kultuszminiszter folyósította, míg a másik felét a ciszter rend ökonómusa, Hagyó-Kovács Gyula gazdálkodta ki. Ugyanaz a Hagyó-Kovács, aki jószágigazgatóként a ciszterciek 31 000 katasztrális holdnyi birtokát irányította Előszálláson, s akinek a működése során a Fejér megyei uradalom az ország második legkorszerűbb, legjövedelmezőbb mezőgazdasági nagyüzeme lett. Ezen jelentős gazdasági és szellemi teljesítménynek adózva avattuk fel Dékány Árpád Sixtus főapáttal a Nemzeti Kulturális Alap köztériszobor-állítási programjának keretében elkészült Hagyó-Kovács Gyula-mellszobrot az előszállási ciszter kastély előtti parkban.

S ha már az 1912 óta működő budai ciszterci gimnázium környezetében áll egy Klebelsberg-szobor, akkor a 200 éve a ciszterek fenntartásában működő 325 éves fehérvári iskola sem feledkezhet meg az egyik legkiválóbb diákjáról, aki ráadásul mindig hűséges volt Székesfehérvárhoz, valamint egykori alma materéhez és a ciszterci rendhez is.

A székesfehérvári cisztercita rendi főgimnázium kétszáz éves jubileumi ünnepén, 1924. november 9-én elmondott beszédében Klebelsberg kifejtette, hogy „itt nem egyszerű iskoláról van szó, hanem olyan nagyjelentőségű kultúrintézményről, amely beleszövődött a magyar művelődés életébe”. Egy olyan intézményről, amelynek a falai között a tudás, a műveltség átadásán túl az identitás, az erkölcs megerősítése, azaz a keresztény alapú nevelés is a pedagógiai munka fundamentumának számított. Sokat gondolkodott azon, „mi a titka a cisztercita nevelés nagy sikereinek. Én ezt az erkölcsi erők fennmaradásának törvényében látom – mondta Klebelsberg koronázó városunkban. – Ismerjük a természettanból a fizikai erők fennmaradásának törvényét. Ha a természet öntudatlan erői ekként fönnmaradnak, hogy enyészhetnének el az erkölcsi erők, melyek belső kedélybeli munkának gyümölcsei. Az a sok lemondás, önmegtagadás, áldozatkészség, mellyel tele van a szerzetes tanárnak lelke, mikor nevel és tanít, nem enyészik el, hanem mint eleven vagy lappangó erő él tovább a tanítványok lelkében. Gondos pszichológiai analízis kimutathatná, hogy egy-egy szép elhatározásnak, nagy tettnek, termékeny alkotásnak impulzusát valamikor régen a tanár szava, a tanár példája adta meg. Jó öreg tanáraink a fehérvári gimnáziumban megtanítottak bennünket erősen akarni, nyomatékosan cselekedni, a hazát szeretni, az Istent félni és ezek az erkölcsi erők fennmaradtak és élnek bennünk tovább. Bizonyára sokan vannak régi tanítványok e teremben, akik a kotangens-tételt már nem tudják levezetni, sem a rendhagyó görög igék aoristosát megmondani, de a feledékenység morzsoló ereje semmit sem vett el bennük abból az erkölcsi útravalóból, amit cisztercita nevelőjüktől az életre kaptak.”

Klebelsberg életre szóló muníciót kapott a fehérvári iskolában; számtalanszor kiemeli oktatóit, különösen irodalomtanárát, a későbbi zirci apát Werner Adolfot, de az alma mater történetén elmerengve megemlíti Werner nagy elődjét, Dréta Antalt is, aki „1812 és 1814 között egyesíti a pilisi, pásztói és zirci apátságokat, ezzel véget vet az erők elforgácsolásának és megveti az anyagi alapot ahhoz, hogy az egri gimnázium mellé 1813-ban a rend már képes átvenni a székesfehérvári és pécsi gimnáziumot, mely ténnyel voltaképpen megalapítja a ciszterci rendet mint magyar tanítórendet”. Mi Fejér megyében Dréta Antalra mint településalapítóra is emlékezünk; az egykor szebb nevű Mezőfalva általános iskolájának a szomszédságában neki is állítottunk szobrot ebben a kormányzati ciklusban, hiszen 1811-ben ő hozta létre Hercegfalvát.

 

Ha valakivel az ember sokat foglalkozik, észrevétlenül is személyes érzelmi viszonyba keveredhet vele. Mintha személyesen ismerte volna, mintha látta volna feltűnni a Parlament folyosóján, mintha elment volna mellette a szegedi Dóm téren valamelyik nyári délután, s mintha egyszer meg is szorította volna a kezét a fehérvári iskola lépcsőjén, amikor elkísérte a kisgimnazista lányát az első tanítási napon. Én is így vagyok Klebelsberggel, s tudom, hogy amiként megveregetem édesapám sírja fölött az obeliszket, mintha férfiasan vállon vagy háton ütnénk egymást, hasonlóképpen fogok Klebelsberg Kuno szobrához érni ifjú- és felnőttkorom meghatározó városában járva. Mert ismerem őt, érteni vélem a lelkesedését; nemcsak a nyelvünk és a kultúránk azonos, hanem a kultúrpolitika erejébe vetett hitünk is közös, és talán még a habitusunkban is van hasonlóság. Ravasz László református püspök mondta róla, hogy „Klebelsberg a poros, olajos szerkezetben a konok acélrugó. Sohasem értettem mohó sietését, tervben és tettben való telhetetlenségét. Most már látom, hogy valami ösztön csilingelt benne: az idő rövid, magyar embernek sietni kell, mert századokat késtünk. »Munkálkodjatok, míg nappal vagyon, mert eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik.« Összegyűjtötte és felgyújtotta a mának minden olaját, kölcsönkérte és elégette a holnap olaját, mert ránk szakadt tegnapok bús örökségét akarta elűzni. Minden vonalat kirajzolt, minden követ megmozdított s útnak indított romok és templomok közt kinyúlt alakja, mint egy modern magyar Palladioé. Lényének idegenségét az adta, hogy onnan jött, ahol a renaissance pápák, fejedelmek, mecénások a tevékenység és alkotás lázában égve építenek és újra építenek, kortársaikat kihasználva és lenézve, s egyedül csak az utókor dicséretét szomjúzva. Ő volt a legkonkrétabb, leggyakorlatibb s ugyanakkor a legnagyobb álmú magyar kultúrpolitikus... Tanítása az a szívós, elszánt munka, mely a természet könyörtelen konokságával dolgozik, mint a fecskébe szorított építő ösztön, mely Arany János szerint lerombolt fészket késő nyárban is újra kezdi rakni, még ha kora ősszel el is kell röppennie belőle. Ő is elröppent befejezetlen alkotásai közül, mint az Arany János fecskéje, nem azért, mert későn kezdette a fészekrakást, hanem azért, mert az ősz kegyetlenül korai volt.”

„Nincs időnk” – írta maga Klebelsberg is, s nincs időnk nekünk sem. Magam is nyughatatlan természet vagyok, ezért érzem át, s értem meg Klebelsberg mohó sietségét, tervben és tettben való telhetetlenségét. Az az ösztön csilingel bennünk is, kései utódokban, amire Ravasz László oly pontosan rámutatott: „az idő rövid, magyar embernek sietni kell, mert századokat késtünk”. Magam is egyszerre szeretném szüleim, nagy- és dédszüleim elveszített idejét, ellopott lehetőségeit visszahozni, s mindent megvalósítani, amit ők szerettek volna, hiába tudom, hogy ez képtelenség. S idő leginkább a kultúrpolitikához kell: nem lehet egy kormányzati ciklus alatt rendbe tenni mindazt, amit a korábbi időszakok elrontottak. Kultúránkra, intézményrendszerünkre és értelmiségünk állapotára egy pillanatra madártávlatból tekintve láthatjuk, hogy még mindig a szocializmus kádári-aczéli időszakának a foglyai vagyunk. Ennek tudatában kell a munkánkat végeznünk, mert a kultúrpolitika „mindig egy nemzedékkel előbbre dolgozik, kedvező vagy kedvezőtlen hatása a következő generációnál jelentkezik, mi magyarok pedig, ha Európa közepén egy nemzedékkel elmaradnánk, húsz-harminc évet behozni már nem tudnánk. Nekünk nincs időnk!”

Ugyanakkor igaza van Klebelsbergnek abban, hogy „a kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó. Ha az adópolitika vagy a közgazdasági politika rossz, a bajok rögtön jelentkeznek és megmozdul a nemzeti társadalom és javítani kell a hibás politikán. A kultúrpolitika terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon javítani, segíteni már nem lehet.” Ráadásul a mi feladatunk sem kisebb, mint a múlt század húszas éveiben volt, legyünk bár szülők, politikusok, kulturális szakemberek, pedagógusok, köztük a fehérvári ciszterci gimnázium tanárai: „nekünk olyan nemzedéket kell ma felnevelnünk, amely húsz év múlva meg fogja állani a versenyt az akkori más nemzetek generációival”.

Pető Hunor, a fehérvári Klebelsberg-szobor alkotója azt nyilatkozta, hogy „elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, magával az emberrel akarok párbeszédet folytatni a róla készült műtárgyon keresztül”. Az érző, gyarló emberről sem szabad megfeledkeznünk, aki ugyan nagyon távol van tőlünk, de művének kisugárzása észrevétlenül alakítja a huszonegyedik századi mindennapokat is. A szobrásznak a megformázás során az jelentette a legfőbb kihívást, vajon lehet-e olyan meghatározó szimbolikája egy neves személyiség viszonylag hagyományos ábrázolásának, „amitől a köz esetleg többnek érzi magát, illetve motiválja a saját hétköznapi tevékenységébe vetett hitét”? Klebelsberg életművével kapcsolatos mostani elmélkedésem előrevetíti, hogy a bronzba öntött nagy történelmi személyiséggel nap mint nap találkozó fehérvári gimnazistáknak is több lesz ez a szobor, mint „egy elsárgult fénykép kópiája”. Nem kell aggódnia Pető Hunornak, a plasztika „az illető ábrázolásán túl” képes lesz mást, jóval többet is közölni. Minduntalan arra fog figyelmeztetni bennünket, amit Klebelsberg mondott: „Nem győzöm elégszer hangsúlyozni: az a kis darab föld, melyet Magyarországnak neveznek, a mi hazánk, Európa belvárosában fekszik. A műveletlenség zsupfedeles háza számára Európa belvárosában túlságos drága lenne a házhely, s hamarosan lerombolnák az ott éktelenkedő házat. Vagy megtartjuk legdrágább nemzeti örökségünket: műveltségünket, vagy törölnek bennünket az önálló nemzetek sorából és pusztulnunk kell erről a földről.”

Zárásként nem mondhatok mást, mint amivel 1926. október 17-én Tisza István szobrának a leleplezésekor fejezte be beszédét a kultuszminiszter: „Nagy államférfiú, nemes hazafi, […] férfiak mintaképe, hódolattal hajolunk meg nemes emléked előtt. Ércszobrod mint emlékeztető példa álljon az újjáépítés korának nemzedéke előtt!”

 

Elhangzott a székesfehérvári Szent István Emlékév és a Ciszterci Szent István Gimnázium jubileumi ünnepségeinek a keretében a középiskola bejárata előtt, Klebelsberg születésének 138. évfordulóján, 2013. november 13-án.

3 komment

2013.10.18. 01:02 L. Simon László

20 éves a Nemzeti Kulturális Alap

Címkék: NKA Kultúrpolitika

Az NKA 20. születésnapi gálaműsorát rendeztük meg október 17-én a MÜPA-ban. Az esten az alábbi beszédet mondtam el:

 

„Az állam fogalma három mozzanatból áll. Először is a hatalom az állam végső alapja és eszköze. Másodszor a jog az a norma, mely a hatalom alkalmazását szabályozza. Harmadszor a kultúra az a cél, amelyet végső elemzésben a hatalomnak a jogtól szabályozott alkalmazása szolgálni köteles. Az utóbbiban rejlik az állam etikai jelentősége, s ez adja meg az állami életnek végső értelmét. Annál fejlettebb […] valamely állam, minél inkább kultúrállam. […] Csak művelt polgárok tudják a demokratikus intézményeket és kiterjesztett jogokat a közösség érdekében hasznossá tenni, különben mindezek csak súlyos veszedelmek forrásai. Mindebből nyilvánvaló, hogy az állam valamennyi tevékenysége közül legfontosabb, centrális jelentőségű a kultúrpolitika.

Az előbbi, mélyen aktuális gondolatot bármelyik kortárs európai kultúrpolitikustól idézhettem volna, de valójában Kornis Gyula 1921-ben papírra vetett, Kultúrpolitikánk irányelvei című írásából való. Annak a piarista pap Kornis Gyulának a tanulmányából, aki a magyar politikatörténet legnagyobb kultúrpolitikusának, Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszternek volt az államtitkára, közvetlen munkatársa; aki országgyűlési képviselőként egy ideig a parlament elnöke volt, majd tudóstársai a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé is megválasztották.

Kornishoz kell visszanyúlnunk, hogy megértsük és a magunk számára folyamatosan tudatosítsuk, vezetőként mi is a feladatunk és a felelősségünk az állam kulturális intézményeinek igazgatásakor, kultúrpolitikai céljaink meghatározásakor, támogatási politikánk irányainak kijelölésekor. Hiszen az állam nevében járunk el, így nekünk van lehetőségünk a hatalommal, az állam végső alapjával és eszközével élni. S mi alakíthatjuk azt a normarendszert, a jogot, amely ezen hatalom alkalmazását, illetve korlátozását is szabályozza, és amely normarendszernek a lehető legközelebb kell állnia a közösség más, javarészt íratlan, kodifikálatlan, ugyanakkor óriási legitimációs erővel bíró normáihoz, például az erkölcs parancsaihoz. Éppen ezért kell világossá tennünk és érvényesítenünk a munkánk során, hogy a kultúra az a cél, amelyet a hatalomnak szolgálnia kell.

A kultúra nem csupán valamilyen csillogó dísz az életünkben, amely szórakoztat és bearanyozza a szürke hétköznapokat. Kornis azon gondolata, hogy „Csak művelt polgárok tudják a demokratikus intézményeket és kiterjesztett jogokat a közösség érdekében hasznossá tenni, különben mindezek csak súlyos veszedelmek forrásai” egybecseng Klebelsberg számos beszédében és írásában megfogalmazott, iránymutató mondataival: „A politikai demokráciát, hogy katasztrófába ne sodorjon, meg kell előznie a kulturális demokráciának, az egész népies népművelés szélesebbkörű kiépítésének”. Ezt írta Klebelsberg 1926-ban, az is kiemelve, hogy „a politikai demokrácia nem lehet üdvös egy nemzetre akkor, ha a kultúrdemokrácia nem készíti elő”. Két évvel későbbi, Az új népiskola című írásában pedig ezt olvashatjuk: „Nincs időnk, mert végzetes volna, ha a politikai jogok szélsőséges kiterjesztésének szükségessége kellőképpen át nem művelt magyar tömegeket találna és 1918. és 19. mintájára lelketlen demagógok megint szétzilálnának mindent, amit becsületes konzervatív magyar férfiak vezetése alatt a magyar nemzet munkás milliói arcuk verejtékével felépítettek.”

Kormányunk mai gazdaságpolitikai küzdelmei, az elmúlt évtizedekben végzetesen eladósodott, kiszolgáltatottá vált hazánk helyzetének javításáért folytatott példamutató erőfeszítései közepette sem felejthetjük a nagy kultuszminiszter szavait: „A gazdasági élet egyes tényezőitől többször hallottuk, hogy a kultúra luxus, hogy előbb kell gazdagoknak lennünk, csak azután lehetünk műveltek, hogy nem bírjuk azokat az anyagi áldozatokat, amelyekre a más nemzetekkel való művelődési verseny sikere érdekében szükségünk van. Az ilyen prioritási kérdés, vagyis annak a feszegetése, hogy mi előbbre való, rendesen mesterkélt, erőltetett beállítás. Vagyonosodnunk és művelődnünk kell egyszerre. […] Műveltség nélkül elképzelhetetlen a gazdasági siker.”

A nagy elődök nyomában járva azt is tudjuk, hogy mindehhez az államnak tevékeny szerepet kell vállalnia a kultúra anyagi támogatása terén, hiszen Magyarország jelentős történelmi múltja, mérhetetlenül gazdag hagyományai, csodálatosan szép, ősi nyelvünk megtartó ereje ellenére kis piacnak számít – nyelvi, kulturális értelemben mindenképpen. Ezért azok a kulturális kezdeményezések, fórumok, intézmények, amelyek egy nagyobb országban, egy jóval szélesebb nyelvi piacon önfenntartóak tudnak lenni, vagy jobban építhetnek a magánmecenatúrára, nálunk nem létezhetnek az állam gondoskodó figyelme nélkül. S ahogy a kultúrpolitikának az ágazatot igazgatnia és nem irányítania kell, úgy az állam által létrehozott és fenntartott mecénás szervezetnek, az immár húsz éve többé-kevésbé változatlan formában működő Nemzeti Kulturális Alapnak sem szabad mással foglalkoznia, csak az alapfeladatával: a kultúra többlábú finanszírozási rendszerének részeként a támogatások szakmai alapon történő odaítélésével az arra érdemeseknek. A nemzetgazdasági szempontból is jelentősnek mondható forrásból gazdálkodó Alap vezetői tudják, hogy kortárs kultúránk úgy viszonyul nemzeti kultúránk hagyományaihoz, mint egy lombos, terebélyes fa ágai annak erős törzséhez. Tudjuk, hogy egységes nemzeti kánonról csak történeti dimenzióban lehet beszélni, ezzel szemben mai gazdag, példaértékűen sokszínű művészeti valóságunk sokkal inkább a kánonok interakciójaként fogható fel. Ebben az értelemben a Nemzeti Kulturális Alap nem vállalhat kanonizációs feladatokat; igaz ez még akkor is, ha egyébként a támogatások révén a kánonba, az egymással versengő kánonokba beépülő, adott esetben szimbolikus értékű művek jönnek létre a szakmai kuratóriumaink támogatásai révén. Ennek a változatosságnak, az értékpluralizmusnak a fenntartása nemzeti érdek; minden felelős kultúrpolitikus tudja, hogy a saját ízlése és értékpreferenciái nem lehetnek a támogatási rendszerben iránymutatóak, nem lehetnek kizárólagosak. A két világháború közötti időszak kultúrpolitikáját feldolgozó történész, Ujváry Gábor is kiemeli Hóman Bálintról szóló tanulmányában, hogy az egyébként markáns politikai véleményt és ítéleteket megfogalmazó politikus „művészeti kérdésekbe – Klebelsberghez hasonlóan, sőt, nála még kevésbé – alig-alig szólt bele. E tekintetben liberális volt: nem kívánta szabályozni, tűrt, tiltott és támogatott kategóriákba szorítani az egyes művészeti ágakat. Megvolt a maga határozott ízlése, ám ezt nem akarta ráerőltetni a nagyközönségre. Képes volt ellenben arra, hogy olyan célokat pártfogoljon, amelyek az ő világától fényévnyi távolságra vannak. Nem véletlen, hogy e korszak – különösen az irodalom, a képző- és az iparművészet, a zene tekintetében, de általában is – a magyar művészeti élet egyik aranykora volt.”

A kortárs kultúra gazdagságát garantáló művészi szabadság tehát védendő érték, amit a támogatási rendszer egy részének szakmai keretek között tartásával is segíteni kell. Egy részének, hiszen az államnak, illetve a választók bizalmából az államot vezető kormányzó erőknek az ágazati minisztériumon, a saját fenntartású intézményeken és a kitüntetési politikán keresztül joguk van a közösségi identitást kifejező értékek erősítéséhez. Ez még akkor is így van, ha ez egy olyan összetett támogatói közösséget maga mögött tudó néppárti szövetség esetében, mint amilyen a jelenleg kormányzó pártszövetség, nem éppen egyszerű feladat. Viszont a politika önkorlátozásának és a politikai demokráciát szolgáló kulturális demokráciának a jegyében szükség van arra is, hogy az állam bizonyos döntési kompetenciákat és hozzájuk szükséges forrásokat is átengedjen a szakmai közösségeknek, az általuk delegált kurátoroknak. Ezen eszme jegyében végzi munkáját éppen két évtizede a  szakemberekből álló kuratóriumokra épülő Nemzeti Kulturális Alap.

A támogatáspolitikának viszont mind közvetlen, mind pedig közvetett, a szakma bevonására épülő formájában ugyanarra a két pillérre kell épülnie. Az egyik fő feladat az új művek létrehozásának a segítése, vagyis az alkotóművészet és részben az elő-adóművészet szolgálata, a másik a megszületett művek közönséghez való eljuttatása. Ez utóbbi összetett feladat: a tudományos, ismeretterjesztő művek megírását, a kritikai műhelyek fenntartását, a könyvkiadást, az olvasásnépszerűsítést, a közgyűjteményi rendszer működtetését, a gyűjtemények gyarapítását, feltárását és kiállításokon keresztüli bemutatását egyaránt segíteni, támogatni kell. És mindez folyamatos munkát, állandó megújulást igényel mindannyiónktól, mert – ahogy Kornis Gyula írja – „a kultúra nem kész valami, ami valakire külsőleg ráakasztható, hanem magunknak egyénileg kell meghódítanunk s ennek a hódításnak igen nagyszámú és bonyolult előföltételei vannak. A kultúra nem a szellemi fölszerelés egy faja, melyet az iskolákban, mint valami kultúrgyárakban mérték szerint lehet csináltatni s megvásárolni. A kultúra sohasem jöhet kívülről, hanem csak belülről szervesen nőhet. A test a maga külső formáját nem egyszerre kapja valami külső mechanikai behatástól, mint egy szobor, hanem belülről fejlődik, növekszik, azaz belső formaprincípiuma van. Így a szellemnek is. Ami kívülről jön, az csak inger és anyag az öntevékenység számára.”

Ezért dolgozunk, s ezért dolgoztak elődeim, elődeink is az elmúlt két évtizedben a Nemzeti Kulturális Alapnál. S ha már a beszédem Kornisra való hivatkozással kezdtem, hogy megértsük és a magunk számára folyamatosan tudatosítsuk, vezetőként mi is a feladatunk és a felelősségünk kultúrpolitikai céljaink meghatározásakor, támogatási politikánk irányainak kijelölésekor, hadd zárjam  szavaimat szintén a felelősségünk hangsúlyozásával. Vagy inkább egyéni kultúrpolitikusi felelősségem kiemelésével, hiszen engem is „gyakran gyötör a történeti felelősség tudata, kínoz az a gondolat”, ami Klebelsberg Kunót is gyötörte, kínozta: „ha nem lenne elég szuggesztív erőm arra, hogy a közvéleményt a kultúra érdekében hozott áldozatok szükségességéről meg­győzzem, akkor minden igyekezetem ellenére is egyik oka leszek a nemzet elkerülhetetlen sorvadásának. Sorvadást mondok, mert míg a katonai bukás tragikus katasztrófával végződik, addig a kulturális alulmaradásban nincsen meg a tragikus bukás fensége, az lassan, szinte ész­revétlenül csúsztat a posványba, az alsóbbrendűség fátumszerű elismerésébe, a lemondásba, a beletörődésbe, a nyomorba, a tudatlanságba. A kulturális bukás végzetszerűségét még növeli, hogy a kultúrpolitika irányának hirtelen megváltoztatásával a bajon nem is lehet segíteni, mert a politikának ez az ága mindig egy nemzedékkel előbbre dolgozik, kedvező vagy kedvezőtlen hatása a következő generációnál jelentkezik, mi magyarok pedig, ha Európa közepén egy nemzedékkel elmaradnánk, húsz-harminc évet behozni már nem tudnánk. Nekünk nincs időnk!”

Szólj hozzá!

2013.10.07. 16:03 L. Simon László

„Lenyúlás” helyett célszerűbb felhasználás: higgadtan a jogdíjakról

Címkék: Zene NKA Szerzői jog

Nem könnyű higgadtnak maradni, amikor az üres adathordozók – CD-lemezek, pendrive-ok, memóriakártyák – után szedett jogdíjak egy részének az eddigiektől eltérő felosztását javasló törvénymódosítás úgy köszön vissza a magyar sajtóban, hogy a kormány le akarja nyúlni a zenészek jövedelmének negyedét. Nem tudom, melyik a rosszabb: ha mindez pusztán a hazai média tájékozatlanságát és felületességét jelzi, vagy ha arról van szó, hogy az újságírók és egyes politikai blogok szerzői készségesen átveszik az eddigi privilégiumaikat féltő jogkezelők sirámait, hogy újabbat rúghassanak a kormányba és a kormányzó pártba.

De őrizzük meg a hidegvérünket, és az értelmes vita reményében próbáljunk tiszta vizet önteni a pohárba. Hátha néhányakkal – különösen a tiltakozásba sikeresen bevont zenészekkel, akiket továbbra is partnernek tekintünk – sikerül megértetni, hogy a törvényalkotókat nem a „lenyúlás” szándéka vezérli, hanem a felhasználók által befizetett járulékok célszerűbb felhasználásának igénye. Ez utóbbi, ha nem torpedózzák meg az önös érdekeiket nézők és a rövid távon gondolkodók, az egész magyar zenésztársadalom érdekét szolgálja, beleértve ebbe a feltörekvő új nemzedékeket is.

Először is pontosítsuk, milyen pénzekről szól ez a vita. Már az eredeti jogszabály elfogadásakor is sokan háborogtak amiatt, hogy az üres adathordozók – akkor még kazetták, ma már inkább a fényképezőgépekben és telefonokban használt memóriakártyák, a merevlemezek, az írható CD- és DVD-lemezek – árába jogdíjat építettek. Azt vélelmezve, hogy ezekre olyan tartalmak – elsősorban zenék és filmek – kerülhetnek, amelyek után más módon nem szedhető be jogdíj. Ez Európában ismert és elfogadott gyakorlat, ennek a jogosságát mi sem vitatjuk. Ennek következtében fizetnek évente 2,5–3,5 milliárd forint jogdíjat a felhasználók feltételezett kulturális tartalmak után. Például a fényképezőgépünkben lévő memóriakártya vásárlásakor akkor is fizetünk jogdíjat, ha arra kizárólag a saját fotóink kerülnek. Ahogy a telefonunkban lévő memóriakártya után is, pedig arra csak a szolgáltatók által kínált ingyenes vagy fizetős – tehát eleve jogtiszta – tartalmakat töltünk le.

Nem árt tudni, hogy az évek óta így befolyó, jelentős összegű jogdíjat az úgy nevezett közös jogkezelő szervezetek osztják újra saját tagjaik között, az azonosítható kiadványok eladásai, a médiumokban és a szórakozóhelyeken történt lejátszások gyakorisága és a fellépések alapján képzett elosztási arány szerint. Vagyis az üres adathordozók után a népszerűbb zeneszerzők és előadók tetemes, a kevésbé ismertek elhanyagolható bevételre tesznek szert, holott egyáltalán nem biztos, hogy azokra csak az előbbiek szellemi termékei kerülnek. Ráadásul mindez egy olyan rendszeren keresztül történik, amely – mint az a Kulturális és Sajtóbizottság júniusi nyilvános meghallgatásán is kiderült – a jogdíj-jogosultak és a befizetők számára sem megnyugtató módon, ráadásul elég drágán működik. (Nem lehet megállni, hogy a mostani törvényjavaslat ellen petíciót aláíró művészek figyelmét ne hívjam fel arra: a jogkezelők működési költségei többszörösét teszik ki annak az összegnek, amiről most azt állítják, hogy a jogdíjra jogosultak zsebéből készül kivenni a kormány! Az Artisjus például 2012-ben a saját jogosultjai számára beszedett, 1 422 millió forintnyi jogdíjból a teljes összeg 23%-át 327 millió forintot vont le beszedési és felosztási kezelési költség címén.)

A jelenlegi gyakorlat tehát voltaképpen kétszeresen honorálja a sikeres előadókat, akikhez a jogdíjbevételek jelentős része eleve befolyik. A jelen javaslat ezzel szemben az üres hordozók után fizetendő díjak – tehát nem a hagyományos értelemben vett jogdíjak! – elosztásának újragondolásával a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül új művek megszületését és azoknak a közönséghez való eljuttatását kívánja támogatni. Vagyis nem az eddigi lemezeladások vagy a lejátszási gyakoriság alapján osztanánk el a feltételezett teljesítmény után szedett díjat, hanem pályázati úton, életképes tervekre és támogatható ötletekre fordítva.

A Nemzeti Kulturális Alap alelnökeként csak támogatni tudom ezt a kezdeményezést, és erre buzdítanék minden művészt is. Főként azokat, akiknek nem a jogdíjbevételek jelentik a jövedelmük jelentős részét, akik a jövőben megszülető alkotásaikhoz remélnek támogatást, netán a feltörekvő, fiatal nemzedék mellé is hajlandók odaállni. Még egyszer hozzáteszem: nem a saját pénzük, hanem az állam által átengedett járulékszerű befizetés egy részének újraosztása révén.

Amennyiben a törvénymódosítás következtében többletforráshoz jut a Nemzeti Kulturális Alap, azt pályázati úton olyan szakmai kollégiumok fogják elosztani, amelyek a jogdíjakra jogosult művészeti ágakat fedik le. Ezért tettem javaslatot a jelenlegi Előadó-művészet Kollégiuma kettéválására és az NKA-hoz már eddig is befolyó szerzői jogdíjbevételekről döntő ideiglenes kollégium megszüntetésére, aminek révén létrejönne az új Zenei Kollégium, ahol kiemelt figyelmet kapna a hazai könnyűzene is. (Érdemes hozzátenni, hogy ez az elosztási mód összhangban van az Európai Unió e tárgykörben tett legújabb ajánlásaival, illetve az Európai Bíróság döntésével. Az Európai Bíróság a 2013. július 11-i ítéletében az egyes méltányos díjigényeket, köztük az üreshordozók után beszedett díjakat vizsgálva megállapította, hogy a méltányos díjigények tekintetében lehetséges a díjazás egy részét közvetett kompenzáció, például szociális és kulturális támogatások formájában nyújtani.)

Az NKA kezelésében az üres adathordozók után fizetett jogdíjak egy részéből olyan programok indulhatnak, amelyek a szerzők és az előadók támogatása mellett a magyar zenészeknek fellépési lehetőséget biztosító helyszínek hangtechnikájának fejlesztését, a hazai könnyűzenészek nemzetközi megjelenésének támogatását, a fiatal tehetségek nem tehetségkutató műsorokon keresztüli bemutatkozását szolgálják. Azaz csupa olyan ügyet, amelyeknek a támogatására a közös jogkezelőkhöz eddig befolyt milliárdokból nem számíthattunk – mi, akik nem haszonélvezői, hanem befizetői voltunk ezeknek a pénzeknek.

Az új elosztási rendet ráadásul egyáltalán nem a szakma kizárásával fogjuk kialakítani. A törvénymódosítás elfogadását követően, az új NKA-kollégium összetételének és programjának meghatározása során maximális nyitottsággal szeretnénk együttgondolkodni a legitim szakmai szervezetek vezetőivel, valamint a jogdíjakat kezelő intézmények képviselőivel. Célunk ugyanis nem a „lenyúlás”, a művészek jövedelmeinek megcsapolása, hanem a felhasználók által befizetett, ám konkrét teljesítményhez nem köthető jogdíjak elosztásának újragondolása, többek között a magyar zene jövője érdekében.

13 komment