Ha a politikusoknak semmi egyéb hasznuk nem volt a Budapesti Music Center megnyitásán, minthogy Gőz László vállalkozására ráirányítsák a média, és azon keresztül a közvélemény figyelmét, már akkor is megérte, hogy ott voltunk. A IX. kerületi Mátyás utcában tegnap átadott BMC ugyanis egy olyan magánkezdeményezés, ami nagyon sok tekintetben példaértékű és követendő.
Volt szerencsém az épületet még félkész állapotában is bejárni, miközben Gőz László elképesztő elhivatottsággal magyarázta, hogy a ház legutolsó négyzetméterét is miként találta ki a zene és a zenészek szolgálatára. Ráadásul egy olyan közösségi tér létrehozásában gondolkodott, amely a művészek mellett a közönséget is ki akarja szolgálni úgy, hogy az intézmény fenntarthatóságát is szem előtt tartja. A múzeumaink és a közművelődési intézményeinek megújítása előtt minden költségvetési forrással gazdálkodó vezetőt és beruházót el kellene vinni a BMC-be, hogy megmutassuk nekik: a közjót nemcsak közpénzen, de jó ötletek révén saját bevételt termelve is lehet szolgálni.
A tavaly őszi bejárása alkalmával adott kezembe Gőz László egy prospektust, amit most hirtelen már nem tudnék elővenni, viszont egy fotót a mai napig őrzök emlékezetemben. A Gellért-hegyről készülhetett a pesti oldalt mutató kép, valamikor 2011 elején. A gazdasági válság harmadik évében, a pesti házak közül egyetlen toronydaru emelkedett ki. Az, amelyik a Mátyás utcai sarki bérház átépítésén dolgozott. Akkor, amikor ebben az országban szinte senki nem akart fejleszteni, beruházni, újat létrehozni, hivatkozva a válságra. Gőz László viszont mintha azt a tőzsdei aranyszabályt alkalmazta volna, miszerint a siker titka, hogy amikor más elad, akkor vásároljunk. Azt hiszem, ez a mentalitás is kell ahhoz, hogy abból a gazdasági és immár szellemi válságból, amibe 2008 őszén elkezdtünk belekeveredni, végre saját erőnkből kimásszunk. Nem mondom, vannak kockázatai, de Gőz László és a BMC éppen azt mutatja, hogy nem esélytelen a dolog.
Igaz, ehhez olyan „termék” kell, ami a nemzetközi piacon is megállja a helyét. Márpedig a klasszikus és kortárs magyar zene, zeneszerzők és előadók ilyennek tekinthetők. A BMC átadásán is utaltam arra, hogy ha Gőz László titokban tartotta volna beruházását, a Nemzeti Kulturális Alaphoz beérkező pályázatok az elmúlt hónapokban biztos, hogy lebuktatják. Az NKA-hoz ugyanis legalább harminc olyan támogatási kérelem érkezett eddig, amelyek helyszínéül vagy közreműködő partneréül a BMC-t jelölték meg. Csupa olyan produkció, amelyek a kezdeti segítség révén versenyképesek lehetnek.
Ezért érte meg a BMC befejezéséhez is 500 millió forint állami támogatást nyújtani. Igaz, a média könnyen elsiklott emellett, hiszen akkor be kellett volna ismerni: európai mércével értékes kulturális ügyek mellé áll a kormány. És nem azért, mert politikai hasznot remél belőle. Ugyanis a politikai marketing szemszögéből nézve ez az 500 millió fele annyi sajtómegjelenést sem generált, mint mondjuk a független színházaknak végül mégis odaadott hasonló összeg, avagy a Markó Iván társulatának és Kerényi Imre könyvsorozatának támogatására együttesen szánt forrás. Mert a botrány nélküli sikereket még mindig nem tudjuk eléggé világgá kürtölni. Mintha be lennénk oltva az ellen, hogy a közös sikereinknek örüljünk. Holott a BMC jó példa lehetne erre is.
