Nem könnyű higgadtnak maradni, amikor az üres adathordozók – CD-lemezek, pendrive-ok, memóriakártyák – után szedett jogdíjak egy részének az eddigiektől eltérő felosztását javasló törvénymódosítás úgy köszön vissza a magyar sajtóban, hogy a kormány le akarja nyúlni a zenészek jövedelmének negyedét. Nem tudom, melyik a rosszabb: ha mindez pusztán a hazai média tájékozatlanságát és felületességét jelzi, vagy ha arról van szó, hogy az újságírók és egyes politikai blogok szerzői készségesen átveszik az eddigi privilégiumaikat féltő jogkezelők sirámait, hogy újabbat rúghassanak a kormányba és a kormányzó pártba.
De őrizzük meg a hidegvérünket, és az értelmes vita reményében próbáljunk tiszta vizet önteni a pohárba. Hátha néhányakkal – különösen a tiltakozásba sikeresen bevont zenészekkel, akiket továbbra is partnernek tekintünk – sikerül megértetni, hogy a törvényalkotókat nem a „lenyúlás” szándéka vezérli, hanem a felhasználók által befizetett járulékok célszerűbb felhasználásának igénye. Ez utóbbi, ha nem torpedózzák meg az önös érdekeiket nézők és a rövid távon gondolkodók, az egész magyar zenésztársadalom érdekét szolgálja, beleértve ebbe a feltörekvő új nemzedékeket is.
Először is pontosítsuk, milyen pénzekről szól ez a vita. Már az eredeti jogszabály elfogadásakor is sokan háborogtak amiatt, hogy az üres adathordozók – akkor még kazetták, ma már inkább a fényképezőgépekben és telefonokban használt memóriakártyák, a merevlemezek, az írható CD- és DVD-lemezek – árába jogdíjat építettek. Azt vélelmezve, hogy ezekre olyan tartalmak – elsősorban zenék és filmek – kerülhetnek, amelyek után más módon nem szedhető be jogdíj. Ez Európában ismert és elfogadott gyakorlat, ennek a jogosságát mi sem vitatjuk. Ennek következtében fizetnek évente 2,5–3,5 milliárd forint jogdíjat a felhasználók feltételezett kulturális tartalmak után. Például a fényképezőgépünkben lévő memóriakártya vásárlásakor akkor is fizetünk jogdíjat, ha arra kizárólag a saját fotóink kerülnek. Ahogy a telefonunkban lévő memóriakártya után is, pedig arra csak a szolgáltatók által kínált ingyenes vagy fizetős – tehát eleve jogtiszta – tartalmakat töltünk le.
Nem árt tudni, hogy az évek óta így befolyó, jelentős összegű jogdíjat az úgy nevezett közös jogkezelő szervezetek osztják újra saját tagjaik között, az azonosítható kiadványok eladásai, a médiumokban és a szórakozóhelyeken történt lejátszások gyakorisága és a fellépések alapján képzett elosztási arány szerint. Vagyis az üres adathordozók után a népszerűbb zeneszerzők és előadók tetemes, a kevésbé ismertek elhanyagolható bevételre tesznek szert, holott egyáltalán nem biztos, hogy azokra csak az előbbiek szellemi termékei kerülnek. Ráadásul mindez egy olyan rendszeren keresztül történik, amely – mint az a Kulturális és Sajtóbizottság júniusi nyilvános meghallgatásán is kiderült – a jogdíj-jogosultak és a befizetők számára sem megnyugtató módon, ráadásul elég drágán működik. (Nem lehet megállni, hogy a mostani törvényjavaslat ellen petíciót aláíró művészek figyelmét ne hívjam fel arra: a jogkezelők működési költségei többszörösét teszik ki annak az összegnek, amiről most azt állítják, hogy a jogdíjra jogosultak zsebéből készül kivenni a kormány! Az Artisjus például 2012-ben a saját jogosultjai számára beszedett, 1 422 millió forintnyi jogdíjból a teljes összeg 23%-át 327 millió forintot vont le beszedési és felosztási kezelési költség címén.)
A jelenlegi gyakorlat tehát voltaképpen kétszeresen honorálja a sikeres előadókat, akikhez a jogdíjbevételek jelentős része eleve befolyik. A jelen javaslat ezzel szemben az üres hordozók után fizetendő díjak – tehát nem a hagyományos értelemben vett jogdíjak! – elosztásának újragondolásával a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül új művek megszületését és azoknak a közönséghez való eljuttatását kívánja támogatni. Vagyis nem az eddigi lemezeladások vagy a lejátszási gyakoriság alapján osztanánk el a feltételezett teljesítmény után szedett díjat, hanem pályázati úton, életképes tervekre és támogatható ötletekre fordítva.
A Nemzeti Kulturális Alap alelnökeként csak támogatni tudom ezt a kezdeményezést, és erre buzdítanék minden művészt is. Főként azokat, akiknek nem a jogdíjbevételek jelentik a jövedelmük jelentős részét, akik a jövőben megszülető alkotásaikhoz remélnek támogatást, netán a feltörekvő, fiatal nemzedék mellé is hajlandók odaállni. Még egyszer hozzáteszem: nem a saját pénzük, hanem az állam által átengedett járulékszerű befizetés egy részének újraosztása révén.
Amennyiben a törvénymódosítás következtében többletforráshoz jut a Nemzeti Kulturális Alap, azt pályázati úton olyan szakmai kollégiumok fogják elosztani, amelyek a jogdíjakra jogosult művészeti ágakat fedik le. Ezért tettem javaslatot a jelenlegi Előadó-művészet Kollégiuma kettéválására és az NKA-hoz már eddig is befolyó szerzői jogdíjbevételekről döntő ideiglenes kollégium megszüntetésére, aminek révén létrejönne az új Zenei Kollégium, ahol kiemelt figyelmet kapna a hazai könnyűzene is. (Érdemes hozzátenni, hogy ez az elosztási mód összhangban van az Európai Unió e tárgykörben tett legújabb ajánlásaival, illetve az Európai Bíróság döntésével. Az Európai Bíróság a 2013. július 11-i ítéletében az egyes méltányos díjigényeket, köztük az üreshordozók után beszedett díjakat vizsgálva megállapította, hogy a méltányos díjigények tekintetében lehetséges a díjazás egy részét közvetett kompenzáció, például szociális és kulturális támogatások formájában nyújtani.)
Az NKA kezelésében az üres adathordozók után fizetett jogdíjak egy részéből olyan programok indulhatnak, amelyek a szerzők és az előadók támogatása mellett a magyar zenészeknek fellépési lehetőséget biztosító helyszínek hangtechnikájának fejlesztését, a hazai könnyűzenészek nemzetközi megjelenésének támogatását, a fiatal tehetségek nem tehetségkutató műsorokon keresztüli bemutatkozását szolgálják. Azaz csupa olyan ügyet, amelyeknek a támogatására a közös jogkezelőkhöz eddig befolyt milliárdokból nem számíthattunk – mi, akik nem haszonélvezői, hanem befizetői voltunk ezeknek a pénzeknek.
Az új elosztási rendet ráadásul egyáltalán nem a szakma kizárásával fogjuk kialakítani. A törvénymódosítás elfogadását követően, az új NKA-kollégium összetételének és programjának meghatározása során maximális nyitottsággal szeretnénk együttgondolkodni a legitim szakmai szervezetek vezetőivel, valamint a jogdíjakat kezelő intézmények képviselőivel. Célunk ugyanis nem a „lenyúlás”, a művészek jövedelmeinek megcsapolása, hanem a felhasználók által befizetett, ám konkrét teljesítményhez nem köthető jogdíjak elosztásának újragondolása, többek között a magyar zene jövője érdekében.
