L. SIMON LÁSZLÓ BLOGJA

HTML

Friss topikok

2013.10.18. 01:02 L. Simon László

20 éves a Nemzeti Kulturális Alap

Címkék: NKA Kultúrpolitika

Az NKA 20. születésnapi gálaműsorát rendeztük meg október 17-én a MÜPA-ban. Az esten az alábbi beszédet mondtam el:

 

„Az állam fogalma három mozzanatból áll. Először is a hatalom az állam végső alapja és eszköze. Másodszor a jog az a norma, mely a hatalom alkalmazását szabályozza. Harmadszor a kultúra az a cél, amelyet végső elemzésben a hatalomnak a jogtól szabályozott alkalmazása szolgálni köteles. Az utóbbiban rejlik az állam etikai jelentősége, s ez adja meg az állami életnek végső értelmét. Annál fejlettebb […] valamely állam, minél inkább kultúrállam. […] Csak művelt polgárok tudják a demokratikus intézményeket és kiterjesztett jogokat a közösség érdekében hasznossá tenni, különben mindezek csak súlyos veszedelmek forrásai. Mindebből nyilvánvaló, hogy az állam valamennyi tevékenysége közül legfontosabb, centrális jelentőségű a kultúrpolitika.

Az előbbi, mélyen aktuális gondolatot bármelyik kortárs európai kultúrpolitikustól idézhettem volna, de valójában Kornis Gyula 1921-ben papírra vetett, Kultúrpolitikánk irányelvei című írásából való. Annak a piarista pap Kornis Gyulának a tanulmányából, aki a magyar politikatörténet legnagyobb kultúrpolitikusának, Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszternek volt az államtitkára, közvetlen munkatársa; aki országgyűlési képviselőként egy ideig a parlament elnöke volt, majd tudóstársai a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé is megválasztották.

Kornishoz kell visszanyúlnunk, hogy megértsük és a magunk számára folyamatosan tudatosítsuk, vezetőként mi is a feladatunk és a felelősségünk az állam kulturális intézményeinek igazgatásakor, kultúrpolitikai céljaink meghatározásakor, támogatási politikánk irányainak kijelölésekor. Hiszen az állam nevében járunk el, így nekünk van lehetőségünk a hatalommal, az állam végső alapjával és eszközével élni. S mi alakíthatjuk azt a normarendszert, a jogot, amely ezen hatalom alkalmazását, illetve korlátozását is szabályozza, és amely normarendszernek a lehető legközelebb kell állnia a közösség más, javarészt íratlan, kodifikálatlan, ugyanakkor óriási legitimációs erővel bíró normáihoz, például az erkölcs parancsaihoz. Éppen ezért kell világossá tennünk és érvényesítenünk a munkánk során, hogy a kultúra az a cél, amelyet a hatalomnak szolgálnia kell.

A kultúra nem csupán valamilyen csillogó dísz az életünkben, amely szórakoztat és bearanyozza a szürke hétköznapokat. Kornis azon gondolata, hogy „Csak művelt polgárok tudják a demokratikus intézményeket és kiterjesztett jogokat a közösség érdekében hasznossá tenni, különben mindezek csak súlyos veszedelmek forrásai” egybecseng Klebelsberg számos beszédében és írásában megfogalmazott, iránymutató mondataival: „A politikai demokráciát, hogy katasztrófába ne sodorjon, meg kell előznie a kulturális demokráciának, az egész népies népművelés szélesebbkörű kiépítésének”. Ezt írta Klebelsberg 1926-ban, az is kiemelve, hogy „a politikai demokrácia nem lehet üdvös egy nemzetre akkor, ha a kultúrdemokrácia nem készíti elő”. Két évvel későbbi, Az új népiskola című írásában pedig ezt olvashatjuk: „Nincs időnk, mert végzetes volna, ha a politikai jogok szélsőséges kiterjesztésének szükségessége kellőképpen át nem művelt magyar tömegeket találna és 1918. és 19. mintájára lelketlen demagógok megint szétzilálnának mindent, amit becsületes konzervatív magyar férfiak vezetése alatt a magyar nemzet munkás milliói arcuk verejtékével felépítettek.”

Kormányunk mai gazdaságpolitikai küzdelmei, az elmúlt évtizedekben végzetesen eladósodott, kiszolgáltatottá vált hazánk helyzetének javításáért folytatott példamutató erőfeszítései közepette sem felejthetjük a nagy kultuszminiszter szavait: „A gazdasági élet egyes tényezőitől többször hallottuk, hogy a kultúra luxus, hogy előbb kell gazdagoknak lennünk, csak azután lehetünk műveltek, hogy nem bírjuk azokat az anyagi áldozatokat, amelyekre a más nemzetekkel való művelődési verseny sikere érdekében szükségünk van. Az ilyen prioritási kérdés, vagyis annak a feszegetése, hogy mi előbbre való, rendesen mesterkélt, erőltetett beállítás. Vagyonosodnunk és művelődnünk kell egyszerre. […] Műveltség nélkül elképzelhetetlen a gazdasági siker.”

A nagy elődök nyomában járva azt is tudjuk, hogy mindehhez az államnak tevékeny szerepet kell vállalnia a kultúra anyagi támogatása terén, hiszen Magyarország jelentős történelmi múltja, mérhetetlenül gazdag hagyományai, csodálatosan szép, ősi nyelvünk megtartó ereje ellenére kis piacnak számít – nyelvi, kulturális értelemben mindenképpen. Ezért azok a kulturális kezdeményezések, fórumok, intézmények, amelyek egy nagyobb országban, egy jóval szélesebb nyelvi piacon önfenntartóak tudnak lenni, vagy jobban építhetnek a magánmecenatúrára, nálunk nem létezhetnek az állam gondoskodó figyelme nélkül. S ahogy a kultúrpolitikának az ágazatot igazgatnia és nem irányítania kell, úgy az állam által létrehozott és fenntartott mecénás szervezetnek, az immár húsz éve többé-kevésbé változatlan formában működő Nemzeti Kulturális Alapnak sem szabad mással foglalkoznia, csak az alapfeladatával: a kultúra többlábú finanszírozási rendszerének részeként a támogatások szakmai alapon történő odaítélésével az arra érdemeseknek. A nemzetgazdasági szempontból is jelentősnek mondható forrásból gazdálkodó Alap vezetői tudják, hogy kortárs kultúránk úgy viszonyul nemzeti kultúránk hagyományaihoz, mint egy lombos, terebélyes fa ágai annak erős törzséhez. Tudjuk, hogy egységes nemzeti kánonról csak történeti dimenzióban lehet beszélni, ezzel szemben mai gazdag, példaértékűen sokszínű művészeti valóságunk sokkal inkább a kánonok interakciójaként fogható fel. Ebben az értelemben a Nemzeti Kulturális Alap nem vállalhat kanonizációs feladatokat; igaz ez még akkor is, ha egyébként a támogatások révén a kánonba, az egymással versengő kánonokba beépülő, adott esetben szimbolikus értékű művek jönnek létre a szakmai kuratóriumaink támogatásai révén. Ennek a változatosságnak, az értékpluralizmusnak a fenntartása nemzeti érdek; minden felelős kultúrpolitikus tudja, hogy a saját ízlése és értékpreferenciái nem lehetnek a támogatási rendszerben iránymutatóak, nem lehetnek kizárólagosak. A két világháború közötti időszak kultúrpolitikáját feldolgozó történész, Ujváry Gábor is kiemeli Hóman Bálintról szóló tanulmányában, hogy az egyébként markáns politikai véleményt és ítéleteket megfogalmazó politikus „művészeti kérdésekbe – Klebelsberghez hasonlóan, sőt, nála még kevésbé – alig-alig szólt bele. E tekintetben liberális volt: nem kívánta szabályozni, tűrt, tiltott és támogatott kategóriákba szorítani az egyes művészeti ágakat. Megvolt a maga határozott ízlése, ám ezt nem akarta ráerőltetni a nagyközönségre. Képes volt ellenben arra, hogy olyan célokat pártfogoljon, amelyek az ő világától fényévnyi távolságra vannak. Nem véletlen, hogy e korszak – különösen az irodalom, a képző- és az iparművészet, a zene tekintetében, de általában is – a magyar művészeti élet egyik aranykora volt.”

A kortárs kultúra gazdagságát garantáló művészi szabadság tehát védendő érték, amit a támogatási rendszer egy részének szakmai keretek között tartásával is segíteni kell. Egy részének, hiszen az államnak, illetve a választók bizalmából az államot vezető kormányzó erőknek az ágazati minisztériumon, a saját fenntartású intézményeken és a kitüntetési politikán keresztül joguk van a közösségi identitást kifejező értékek erősítéséhez. Ez még akkor is így van, ha ez egy olyan összetett támogatói közösséget maga mögött tudó néppárti szövetség esetében, mint amilyen a jelenleg kormányzó pártszövetség, nem éppen egyszerű feladat. Viszont a politika önkorlátozásának és a politikai demokráciát szolgáló kulturális demokráciának a jegyében szükség van arra is, hogy az állam bizonyos döntési kompetenciákat és hozzájuk szükséges forrásokat is átengedjen a szakmai közösségeknek, az általuk delegált kurátoroknak. Ezen eszme jegyében végzi munkáját éppen két évtizede a  szakemberekből álló kuratóriumokra épülő Nemzeti Kulturális Alap.

A támogatáspolitikának viszont mind közvetlen, mind pedig közvetett, a szakma bevonására épülő formájában ugyanarra a két pillérre kell épülnie. Az egyik fő feladat az új művek létrehozásának a segítése, vagyis az alkotóművészet és részben az elő-adóművészet szolgálata, a másik a megszületett művek közönséghez való eljuttatása. Ez utóbbi összetett feladat: a tudományos, ismeretterjesztő művek megírását, a kritikai műhelyek fenntartását, a könyvkiadást, az olvasásnépszerűsítést, a közgyűjteményi rendszer működtetését, a gyűjtemények gyarapítását, feltárását és kiállításokon keresztüli bemutatását egyaránt segíteni, támogatni kell. És mindez folyamatos munkát, állandó megújulást igényel mindannyiónktól, mert – ahogy Kornis Gyula írja – „a kultúra nem kész valami, ami valakire külsőleg ráakasztható, hanem magunknak egyénileg kell meghódítanunk s ennek a hódításnak igen nagyszámú és bonyolult előföltételei vannak. A kultúra nem a szellemi fölszerelés egy faja, melyet az iskolákban, mint valami kultúrgyárakban mérték szerint lehet csináltatni s megvásárolni. A kultúra sohasem jöhet kívülről, hanem csak belülről szervesen nőhet. A test a maga külső formáját nem egyszerre kapja valami külső mechanikai behatástól, mint egy szobor, hanem belülről fejlődik, növekszik, azaz belső formaprincípiuma van. Így a szellemnek is. Ami kívülről jön, az csak inger és anyag az öntevékenység számára.”

Ezért dolgozunk, s ezért dolgoztak elődeim, elődeink is az elmúlt két évtizedben a Nemzeti Kulturális Alapnál. S ha már a beszédem Kornisra való hivatkozással kezdtem, hogy megértsük és a magunk számára folyamatosan tudatosítsuk, vezetőként mi is a feladatunk és a felelősségünk kultúrpolitikai céljaink meghatározásakor, támogatási politikánk irányainak kijelölésekor, hadd zárjam  szavaimat szintén a felelősségünk hangsúlyozásával. Vagy inkább egyéni kultúrpolitikusi felelősségem kiemelésével, hiszen engem is „gyakran gyötör a történeti felelősség tudata, kínoz az a gondolat”, ami Klebelsberg Kunót is gyötörte, kínozta: „ha nem lenne elég szuggesztív erőm arra, hogy a közvéleményt a kultúra érdekében hozott áldozatok szükségességéről meg­győzzem, akkor minden igyekezetem ellenére is egyik oka leszek a nemzet elkerülhetetlen sorvadásának. Sorvadást mondok, mert míg a katonai bukás tragikus katasztrófával végződik, addig a kulturális alulmaradásban nincsen meg a tragikus bukás fensége, az lassan, szinte ész­revétlenül csúsztat a posványba, az alsóbbrendűség fátumszerű elismerésébe, a lemondásba, a beletörődésbe, a nyomorba, a tudatlanságba. A kulturális bukás végzetszerűségét még növeli, hogy a kultúrpolitika irányának hirtelen megváltoztatásával a bajon nem is lehet segíteni, mert a politikának ez az ága mindig egy nemzedékkel előbbre dolgozik, kedvező vagy kedvezőtlen hatása a következő generációnál jelentkezik, mi magyarok pedig, ha Európa közepén egy nemzedékkel elmaradnánk, húsz-harminc évet behozni már nem tudnánk. Nekünk nincs időnk!”

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://lsimon.blog.hu/api/trackback/id/tr945582721

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.