L. SIMON LÁSZLÓ BLOGJA

HTML

Friss topikok

2013.09.30. 15:09 L. Simon László

Magyar holokauszt: a méltó megemlékezés lehetősége

Címkék: Pályázat Holokauszt

A magyar holokauszt mindannyiunk közös tragédiája. Vannak állítások, amelyek evidensek, amelyeket nem kell külön magyarázni, és véleményem szerint az iménti állítás is ezek közé tartozik. Zsidó, cigány és egyéb ideologikus szempontok alapján kiválasztott honfitársaink tervszerű, kíméletlen lemészárlása a magyar nemzet közös tragédiája. Ez természetesen nem kollektív bűnösséget jelent, de az emlékezés, az emlékeztetés kötelezettségét rója ránk. Egy egészséges tudatú nemzetnek nem elfordulnia kell történelmi tragédiáitól, hanem szembe kell néznie azokkal, és méltó módon meg kell emlékeznie az áldozatokról.

Lázár János államtitkár úr a közelmúltban jelentette be, hogy Magyarország kormánya a holokauszt hetvenedik évfordulóját, 2014-et Magyar Holokauszt Emlékévvé nyilvánítja. Az év során számos, a méltó megemlékezést szolgáló program, esemény valósul majd meg, és olyan beruházásokra is lehetőség nyílik – köztük zsinagóga- és temetőfelújításokra, valamint a Józsefvárosi pályaudvar emlékhellyé alakítására –, amelyek a kegyeleti szempontok mellett közös építészeti-kulturális értékeink megóvását is szolgálják. A kormányzat azonban semmiképpen sem kívánja „kisajátítani” az emlékezést, ezért egy olyan civil alap létrehozásáról döntött, amelynek révén a legszélesebb körben juthatnak civil szervezetek, magánszemélyek vagy helyi kezdeményezéseket felkaroló önkormányzatok pályázati támogatáshoz programjaik megvalósítására.

A civil alap létrehozásának indoka az volt, hogy ne központilag dőljön el, mely programok, megvalósuló kiadványok, művészeti alkotások kapnak támogatást, hanem egy több lépcsős konzultációs folyamat révén határozzunk erről. A Miniszterelnökség – a kormány oldalán hamarosan megjelenő, a mai sajtótájékoztatónkon ismertetett – pályázati kiírása alapján a pályázatokat az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága – tehát egy többpárti nyilvános fórum – véleményezi, ugyanakkor a bizottság elnökeként kiemelten fontosnak tartom, hogy a hazai zsidóságot képviselő szervezeteket, valamint a cigányság képviselőit is bevonjuk a döntési folyamatba. A civil alap létrehozása mellett szól az is, hogy – politikai ellenfeleink gyakori kritikájával ellentétben – nem akarunk mindentudó szerepben tetszelegni: elképzelhető, hogy vannak olyan helyi kezdeményezések, amelyek máskülönben nem kerülnének a döntéshozók látókörébe, pedig megvalósításra méltók, támogatásra érdemesek. Így a helyi közösségek lehetőséget kapnak arra, hogy megemlékezhessenek az őket ért veszteségekről, ráadásul olyan formában tegyék ezt, amely számukra a leginkább megfelelő.

Ha egy politikus blogot ír, annak többnyire politikai okai vannak. Ezt a bejegyzést azonban inkább arra akarom felhasználni, hogy ezáltal is minél szélesebb körben értesülhessenek arról a potenciális pályázók: van hová pályázniuk, van mire pályázniuk – hiszen a kormányzat másfél milliárd forintot szán erre a célra – és érdemes pályázniuk, mert átlátható elbírálásra, a valós igények figyelembevételére számíthatnak. S ha mégis van politikai üzenete mindennek, az – bízom benne – túlmutat a pártpolitikán: van, amikor evidens állításokat kell tennünk, és le kell vonnunk belőlük a megfelelő következtetéseket. A magyar holokauszt mindannyiunk közös tragédiája, és most lehetőség nyílik a méltó megemlékezésre.

Szólj hozzá!

2013.09.20. 11:25 L. Simon László

Még egyszer a Kárpátia támogatásáról

Címkék: NKA Kultúrharc

A Nemzeti Kulturális Alap alelnökeként közleményt adtam ki az elmúlt pár napban a sajtóban gyors karriert befutott Kárpátia-ügyről. Ezt azért tartottam fontosnak, mert úgy érzem, politikai jellegű támadás érte az alapításának 20. évfordulóját idén ünneplő NKA-t. Hogy az ellenzéki sajtó mindenen fogást próbál találni, ami értelmezése szerint a kormányzathoz vagy annak képviselőihez köthető, önmagában érthető dolog, az NKA ellen irányuló támadás azonban jóval kevésbé. Mert bár az NKA elnöke a törvény értelmében a kultúráért felelős miniszter, a hazai kulturális életben kevesen vitatják, hogy az Alap döntéshozatali struktúrája, a független szakmai kollégiumok működése az elmúlt húsz évben alapvetően politikamentes döntéseket tett lehetővé, és tesz lehetővé ma is.

Úgy vélem, a közlemény lényegét csak az nem érti, aki nem akarja, de talán érdemes itt is pár szót ejtenem az esetről, valamivel személyesebb formában, mint amit egy sajtóközlemény tesz lehetővé. Olcsó dolog lenne azzal jönni, hogy akit mindkét szélről lőnek, az bizonyára jó helyen áll, de ha mégis van némi igazság ebben a frázisban, akkor egész jó hetet zártam. Míg a hét elején még szélsőjobboldali gyalázkodás árasztotta el a Facebook-profilomat, mert felkérést kaptam a jövő évi Holokauszt-megemlékezések programjait támogató pályázati alap kezelésére, addig a hét végére „rasszista” és „homofób” együttesek támogatója lettem, és egy  önkontrollját vesztett egyetemi oktató minősítget a széljobbtól nem is olyan távol álló stílusban a közösségi oldalon. Ezt nekem politikusként el kell viselnem, de szomorúnak tartom, hogy a rövid távú politikai haszonszerzésre való törekvés vesztesei megint csak azok lesznek, akik jóhiszeműen jártak el egy döntési helyzetben.

Az NKA Szerzői Jogdíjbevételek Felhasználásáról Döntő Ideiglenes Kollégiuma a közös jogkezelőktől a kulturális alaphoz befolyt összegek felett rendelkezik, melyek – mint azt a kollégium neve is mutatja – jogdíjbevételekből származnak. Ezért teljesen érthetőnek tűnik a kollégium azon döntése, hogy a pályázatok elbírálása során a tényleges jogdíjbefizetést generáló pályázókat részesítették előnyben (Megjegyzem, ennek nem feltétlenül kellene így lennie: a kuratórium, ha akarta volna, ezt a szempontot nem veszi figyelembe, de ez az ő szuverén döntésük volt, ez is a testületek szakmai függetlenségét igazolja.) Ha viszont a pályázatok elbírálásánál ez kiemelt szempont volt, akkor a kollégium feltehetőleg csak részben vette figyelembe a pályázók teljesítményének színvonalát – szomorú tény, de el kell fogadni, hogy a jogdíjbevételek nem mindig állnak arányban a művészi kiválósággal –, s hasonlóképpen nem mérlegelte az igénylők politikai nézeteit sem. Arról nem a kollégium tehet, hogy egy, a Kárpátiához hasonló nézeteket valló zenekar ilyen népszerű lehet ma Magyarországon. Ha ennek okait keressük, másoknak kell magukba nézniük, köztük annak az értelmiségi elitnek is, amely a rendszerváltás óta kifejtett tevékenységével azt érte el, hogy az egyetemisták jelentős részének a Jobbik jelentsen reális alternatívát.

A fő kérdés persze az, hogy érdemes volt-e a kollégiumnak ebben az esetben is kitartania a politikamentes döntéshozatal vezérelve mellett. Én úgy látom, érdemes volt, és nem azért, mert szimpatizálnék azzal, amit a Kárpátia frontembere egy-egy koncerten hangoztat, hanem azért, mert ha erre az útra lépünk, akkor nehéz megmondani, hol lesz megállás. Vajon melyek lesznek azok a további politikai szempontok, amiket a kollégiumok latolgatni fognak? Ne kapjon támogatás a szélsőbaloldali punkzenekar? Esetleg ne kapjon támogatást az, akinek a magyarság történelméről vallott nézetei különböznek a széles körben elfogadottól? Azok, akik most a politikai jellegű beavatkozást kérik számon az érintett kollégium tagjain vagy az NKA vezetőin, nem érzik, milyen közel kerülnek azokhoz, akik azt követelik, hogy az úgymond „magyarellenes” művészek ne kaphassanak állami támogatást.

Saját személyes példám is arra indít, hogy kiálljak a politikamentesség elve mellett. A Jobbik képviselői korábban azzal támadtak a Kulturális és Sajtóbizottság egyik ülésén, hogy van olyan verseskötetem, amelyiknek a kiadója a szocialista kormányzás időszakában kapott támogatást az NKA-tól. Nem értették, hogy ennek nem valamiféle „baloldali elhajlás” vagy Fidesz–MSZP összejátszás az oka, hanem éppen az NKA politikamentes működése, ami lehetővé tette, hogy ellenzéki érzelműként, sőt az akkori kormány kultúrpolitikájának hangos kritikusaként is támogatásban részesítsen az Alap. Én szeretném, ha ez a jövőben is így lenne, ezért nem tartom jónak a politikai méricskélés semmilyen formáját, és ezért nem éltem soha politikai okokból a törvény által garantált „vétójogommal” (amitől egyébként az NKA-törvény módosításának idején olyannyira rettegett az ellenzéki sajtó).

Nem állítom, hogy a szélsőséges politikai véleményekhez való viszonyulás ne vetne fel komoly kérdéseket a mai magyar társadalomban. Ezek a szólásszabadság kérdésétől az állam támogatási politikájáig számos területet érinthetnek, és fontos lenne moderált keretek között zajló értelmiségi vitát folytatni róluk. (Így például elkerülhető lenne az a felvetés, hogy az NKA politikamentességéből az következik, hogy bármivel lehet hozzá pályázni. Megkaptam a kérdést, hogy ezek szerint a Cion bölcseinek jegyzőkönyve új fordításával is lehetne-e pályázni az Alaphoz – természetesen nem lehetne, hiszen ennek a kiadását jogszabály tiltja.) A hisztérikus reakciók, az elhatárolódás menetrendszerű követelése, az elnyert támogatásról való demonstratív – és véleményem szerint értelmetlen – lemondás azonban nem az értelmes vitát szolgálja. Persze naivitás lenne feltételezni, hogy akik erre ragadtatják magukat, azoknak az értelmes vita a céljuk.

10 komment · 2 trackback

2013.09.16. 18:45 L. Simon László

Láthatatlan műkincsek

Címkék: Múzeumok Örökségvédelem

Ezen a héten tárgyalunk a parlamentben a múzeumi törvénynek (az elszántabb érdeklődők kedvéért: 1997. évi CXL. törvény) arról a módosításáról, amelyet dr. Gyimesi Endre képviselőtársammal terjesztettünk a Tisztelt Ház elé.

Az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának múlt heti ülésén kiderült: félreértésre adhat okot, ha a törvényjavaslatot valaki annyival akarja elintézni, hogy a múzeumainkban őrzött műtárgyak kölcsönzését szeretnénk megkönnyíteni. Az pedig szándékos félremagyarázása a javaslatnak, hogy a közintézményekben tárolt kincseinket gazdag magánszemélyeknek szeretnénk átjátszani. Akik ennyivel akarják elintézni az általunk kezdeményezett törvénymódosítást, azoknak gyaníthatóan fogalmuk sincs a múzeumainkban őrzött anyagok mennyiségéről, tárolási körülményeiről, az egyes tárgyak közintézményekhez kerülésének történetéről vagy a kiállított és a raktárokban tárolt műkincsek arányáról. Arról nem is beszélve, hogy nem speciális magyar problémáról van szó. Tessék csak elolvasni az új római polgármester múlt hétvégén tett javaslatát, amelynek hasonló a kiindulópontja.

Mindenki számára világossá kell tennünk, hogy a hazai múzeumok sokkal több kiállításra érdemes tárgyat őriznek, mint amennyit valaha is képesek lesznek bemutatni. Nem azért, mert kevés a kiállításra alkalmas tér, hanem mert roppant gazdag kulturális és történelmi örökséget őrzünk szervezett körülmények között immár több mint másfél évszázada. Márpedig azok a műtárgyak, amelyek hosszú évekig nemcsak hogy raktárban pihennek, de olykor még a tudományos feldolgozásukra sem kerülhetett sor – a mennyiség miatt erre nálunk gazdagabb országok sem lennének képesek –, lényegében nem léteznek az intézményeket látogató közönség számára. Tehát ha ebből a hatalmas vagyonból csak néhányat sikerül ismét láthatóvá tenni a törvényjavaslatunk révén, már megérte az olykor nemtelen vitákat is lefolytatni.

Törvénymódosítási kezdeményezésünket egyébiránt más is inspirálta. Köztudott, hogy a magyar állam és az Európai Unió komoly összeget fordít a fertődi Esterházy-kastély évtizedek óta aktuális helyreállítására. Abba viszont kevesen gondolnak bele, hogy ilyenkor nem elég az épületeket felújítani, a korábban másra használt helyiségeknek új funkciókat találni. Az egykori miliőt felidéző berendezési tárgyakra és az épületek múltját bemutató kiállításokra is szükség van. Mindezt pedig jórészt olyan tárgyakból lehet összeállítani, amelyek valamikor ezekben az épületekben voltak, csak éppen az elmúlt évtizedek történései kisöpörték onnan őket.

Ugyanakkor érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy kiállításra érdemes, ám jó ideje raktárban szunnyadó tárgyak nemcsak a széthordott vagy más funkciót kapott főúri kastélyainkból kerültek ki. Számos helyi vonatkozású tárgy a kisebb, vidéki múzeumoktól nagyobb gyűjteményekhez vándorolt, és bár némelyiket ki lehetne állítani az eredeti helyén – sőt örömmel ki is állítanák –, a mai jogszabályi környezetben gyakran egyszerűbb raktározni, mintsem kikölcsönözni.

Ráadásul az sem ördögtől való gondolat, hogy a közvagyont képező, de különböző okokból „láthatatlan” műtárgyak és műkincsek egy részét gazdasági társaságok vagy akár magánszemélyek számára adjuk kölcsön. Természetesen indokolt esetben és pontosan rögzített feltételek mellett, amelyek közül a legfontosabb, hogy az átadott kincsek állagmegóvása, ha kell restaurálása és biztosítása megoldott legyen, és bizonyos rendszerességgel a nagyközönség is láthassa azokat.

Aki egy ilyen javaslatban az újgazdagok hálószobáinak műkincsekkel való kidekorálását véli felfedezni, annak ajánlom figyelmébe a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély felújítását, ahová az évtizedekkel korábban elüldözött család – a kastélyban csupán egy évig gyerekeskedő – leszármazottja tért vissza, hogy a teljes pusztulás szélén álló épületegyüttest a saját vagyonát is felhasználva felújítsa, és jórészt a köz számára hasznosítsa. A kastély természetesen állami tulajdon maradt, csak a család alapítványa kezeli. Óriási hiba lett volna Károlyi Györgynek a Szépművészeti Múzeum raktárából előkerült, a kastély kápolnáját egykor díszítő oltárkép kapcsán azt mondani, hogy nem adhatjuk oda, mert tehetős magánszemélyként kéri. Jobb helyen lenne ez az oltárkép egy raktárban, mint restaurálva az eredeti helyén?

Nem egyedi esetről, és nem csupán egykori főúri kastélyokról van szó. Hivatkozhatnék a Fejér Megyei Közgyűlés épületébe néhány éve a kezdeményezésemre visszakerült főispáni festményekre, amelyek évtizedekig hevertek megrongálva egy raktárban. Vagy említhetném a sümegi várat, amelyet azóta sikerül fokozatosan felújítani, hogy egy lelkes magánbefektető fantáziát lát benne. Miért ne kölcsönözhetnénk neki is odaillő műtárgyakat, ha azokat másnaptól a nagyközönség is láthatja?

Természetesen az általunk beterjesztett módosítási javaslat nem tér ki minden részletre. De keretszabályozásként nem is ez a dolga. Mi csak egy évtizedek óta létező probléma megoldását szeretnénk törvényi szinten elindítani, hogy ez alapján a szakmai közeg véleményét meghallgatva megszülessen egy mindenki számára elfogadható végrehajtási rendelet. Amelynek köszönhetően napvilágra kerülhetnek elfelejtett műkincsek.

2 komment

2013.08.26. 14:03 L. Simon László

Petőfi-szobor Macedóniában

Címkék: Petőfi Sándor Irodalom Macedónia

L. Simon László avatóbeszéde, Sztruga, 2013. augusztus 22.

 

„A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoz-tatások. A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre.

Előre kioktatja a dajkákat, akik az újszülöttet ápolni fogják, szájába adják az anyanyelv szavait. Megtisztítja a szavakat is. Aztán tanítókat nevel, akik a fiút irányítani fogják. Iskolakönyvekről éppúgy gondoskodik, mint a nagybácsik ajándékairól és dorgálásáról. Jóbarátokat és vetélytársakat szemel ki, akik majd védik és ösztökélik. Az egész ország egy izgalom. […]

Az izgalom, a láz oka, mint mindig, most is az: meg tud-e újulni ez az ország? A népek újkori nagy versenyében megállja-e helyét? Lesz-e egyáltalában magyarság, a nagy múlt után a jövő nem a halált tartogatja-e az ő számára?”

Az 1902 és 1983 között élt magyar író és költő, Illyés Gyula kezdte e mondatokkal Petőfi Sándorról szóló könyvét. Azt a könyvet, amelyet számtalan nyelvre lefordítottak, köztük szerbre, bolgárra, horvátra, szlovénra, s amely könyvből a magyarul nem értő olvasók is megérthették, mit jelent a már méltán világhírű, 1823 és 1849 között élt lánglelkű magyar költő tündöklő élete és költészete az elmúlt kétszáz évben született magyarok számára. Mert valóban vajúdott a nemzetünk a 19. század első felében, s ennek a fájdalmas folyamatnak a haza függetlenségének megteremtése, nyelvünk és kultúránk megmentése volt a tétje. Ebben a hatalmas küzdelemben pedig éppen egy fiatal, mindösszesen 26 évet élt költőé lett a főszerep, aki élete néhány éve alatt az 1848-as forradalomban vállalt szerepe és a szabadságharc csatáiban való aktív katonáskodása mellett oly hatalmas terjedelmű és értékű művek sorával gazdagította a világirodalmat, amire csak zseniális tehetséggel megáldott emberek képesek.

Petőfi Sándor talán a legismertebb magyar költő a világon; ha műveit nem is, de nevét és irodalmi hatását mindenütt ismerik a művelt világban. És bár a költészet és a költők szerepe alaposan megváltozott az elmúlt évtizedekben, sőt maga az irodalom fogalma és az olvasás gyakorlata, az írás metodikája is döbbenetes erejű átalakuláson megy át az elmúlt évtizedek mediatizált világában, Petőfi és a hozzá hasonló fényű állócsillagok megkérdőjelezhetetlen értékké és jelképpé váltak. Éppen ezért olyan felemelő dolog számomra, hogy Petőfi nyelvén, ezen a titokzatos nyelven szólíthatom meg Önöket, s bízom abba, hogy nem csupán az angol vagy a macedón fordításra, hanem az anyanyelvem hangzására is tudnak figyelni. Két évtizedes írói, irodalmári múlttal a hátam mögött én is éppen úgy vagyok a saját nyelvemmel, ahogy azt a nagy hatású magyar költő és író, az 1885 és 1936 között élt Kosztolányi Dezső írta: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.”

Nekünk, magyaroknak nagyon sokat jelent az 52. alkalommal megrendezett sztrugai nemzetközi költőtalálkozó, amelynek története során olyan kiváló költőink kapták meg az Aranykoszorú-díjat, mint 1968-ban Nagy László vagy 1992-ben az a Juhász Ferenc, akinek augusztus 16-án ünnepeltük a 85. születésnapját. Nekünk, magyaroknak nagyon sokat jelent, hogy macedón barátaink számára is fontos Petőfi Sándor emlékének az ápolása, hiszen 2012 óta emléktáblája van Szkopjéban, a róla elnevezett utcában. Nincs annál felemelőbb, hogy íróként és politikusként én adhatom át önöknek országunk ajándékát, Pető Hunor szobrászművész bronzszobrát, abban bízva, hogy macedón olvasók százai fognak megállni e szobor előtt, felidézve Petőfi ma már macedón nyelven is olvasható verseit, hiszen a Világirodalom Csillagai elnevezésű irodalmi sorozatban, Paszkal Gilevszki fordításában hozzáférhetővé váltak. Ezúton köszönöm meg Paszkal Gilevszki és a kiadó munkáját, Elizabeta Kancheska Milevska kulturális miniszterasszony támogatását, valamint Bencze József nagykövet úr áldozatos, a magyar irodalom szolgálatában is elvégzett munkáját.

Az egyik legtermékenyebb magyar regényírónak, az 1825 és 1904 között élt Jókai Mórnak, Petőfi barátjának az 1898-ban leírt sorai jutnak eszembe:

 

„Szobrod előtt állok: beszédét hallgatom.

Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, amely meg tudja hallani, mit?

Az érc lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött.

E szobrot egy nép szerelme teremté, s amit a szerelem hoz világra, annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz.

Ötven év múlt el azóta, hogy szavad felhangzott: Talpra magyar! s még mindig hangzik.

A honfikötelességnek soha sincs pihenése.

Küzdünk, fáradunk, védjük a hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt tesszük.

Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét: ahogy azok megismerték a te műveidből a mi nemzetünket s visszatértél azzal a szóval, hogy »hazánk még mindig bokréta rajta«. […]

Új világ, új szellemélet támadt szerte a hazában, de ebben az új életben mind saját megálmodott, megjósolt eszményképeidre ismersz.

S akár hová nyitsz be széle e hazában, palotába vagy kunyhóba, saját képmásodat látod szembejönni; otthon vagy mindenütt: kastélyok csarnoka, nádas tetők pitvara, virágos rét, dalaidtól zendül.

Majd mikor meghallod félszázad évfordulóján azt a felriadó üdvkiáltást, amit egy erős dandár zendít fel szobrodhoz – mert az a kis csoport, a szellem harcosainak, a szabad szó úttörő munkásainak csoportja, akit te vezettél, azóta dandárrá nőtt fel –: fölébredsz-e arra? megszólalsz-e arra? Szavadat meghalljuk, kik akkor ott leszünk, lelkünkbe bezárjuk és követni fogjuk…”

Szólj hozzá!

2013.06.17. 08:16 L. Simon László

„Szocionisták”, „homoszexuális lobbi” és a politikai Mórickák

Címkék: Politikai kultúra

Amikor elindítottam ezt a blogot, megfogadtam, hogy nem fogok benne Novák Előddel foglalkozni. A Jobbik képviselőjével csatáztam már eleget az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságában – bár ezek nem szellemi csaták voltak, hanem inkább stílus- és időnként morális kérdésekről szóltak –, ez azonban nem indokolta volna, hogy más fórumokon a szükségesnél nagyobb figyelmet fordítsak a „munkásságára”. Az, hogy most mégis eltérek ettől az elhatározásomtól, szintén nem Novák Előd személyéről szól, sokkal inkább az általa képviselt politikai mentalitásról (vagy inkább szimptómáról).

A demokratikus politika természetes velejárói az éles, akár kifejezetten harcias hangvételű viták, hiszen a demokrácia – szemben a diktatúrákkal – nem fojtja el a markáns érdek- és értékellentéteket, hanem szabad folyást enged nekik a politikai (küzdő)térben. Ezért is megmosolyogtató újra és újra azt hallani, hogy Magyarországon veszélyben volna a demokrácia: éppen az ilyen sarkos vélemények szabad, nyilvános hangoztatása cáfolja magát az állítást. Ha nem is mindig könnyű, egyúttal azt is el kell fogadnunk, hogy ezek a viták gyakran nem racionális érveken alapulnak, hanem a megalapozatlan, személyeskedő vádaskodásig mennek. Ennek gyakran én is elszenvedője voltam az elmúlt három évben, de egy közszereplőnek többet kell eltűrnie az átlagosnál, és aki ma arra vállalkozik, hogy politikai pályára lép, pontosan láthatja előre, mire is adja a fejét.

Azonban mint mindenben, ebben is van egy határ, aminek az átlépése nehezen belátható következményekkel fenyeget. Magyarországon ezt a határt a Jobbiknak a Parlamentbe kerülésével léptük át. Azóta olyan mondatok hangzanak el az Országgyűlésben, amire a rendszerváltozás óta nem volt példa, a párt félhivatalos orgánuma, a kuruc.info pedig a közbeszéd olyan mélypontjára horgonyozta le magát, ami korábban teljességgel elképzelhetetlennek tűnt (ezt akkor is fontosnak tartom rögzíteni, ha ezzel újra bérelt helyem lesz a szélsőjobbos portál hasábjain). Mindezt nem valamiféle politikai korrektség mondatja velem, hanem az a tapasztalat, amit a kulturális bizottságban szereztem: ez a gondolkodás- és megszólalásmód oda vezet, hogy vitáink már nyomokban sem tartalmaznak szakmaiságot és higgadt, megalapozott érveket. Innentől már csak szimbolikus kérdések maradnak: ki azonosul mások megbélyegzésével és ki emeli fel a szavát ellene.

Ahol egy országgyűlési képviselő Homoszexuális lobbi irányítja a kulturális kormányzatot? címmel hirdet sajtótájékoztatót, majd azon többek között a Zsidó Világkongresszust is felemlegeti, ott komoly baj van. És nem csupán azért, mert maga a felvetés nevetséges; volt kulturális államtitkárként sokféle „lobbitevékenységet”, szakmai és egyéb érdekérvényesítési igyekezetet láttam, de ilyet nem. A fő gondot az jelenti, hogy megint nem a kulturális szféra valódi problémáiról esik szó, illetve olyan kérdések kapcsolódnak hozzá a területhez, amelyeknek ahhoz semmi közük. Megint nem arról vitatkozunk, hogyan biztosítsuk kulturális intézményrendszerünk fenntarthatóságát az elhúzódó európai gazdasági válság közepette, hanem arról, éppen milyen alpáriság jutott egy szakmailag amúgy teljesen súlytalan politikai szereplő eszébe, és hogyan is viszonyuljunk ehhez.

Ezt a viszonyulást számomra – legalábbis bizottsági elnökként – némileg megkönnyíti az új házszabály, aminek alapján komoly pénzbüntetést kiszabását javasolhattam a bizottság június 10-i ülésén figyelmeztetésem ellenre többször is „szocionistázó” Novák Elődre. A kulturális bizottság által javasolt pénzbüntetés a parlament mai plenáris ülésének döntésével léphet életbe. Ez a szankció természetesen nem oldja meg a problémát, de úgy éreztem, ezzel is hangsúlyoznom kell: ez a gondolkodás- és beszédmód teljességgel vállalhatatlan, és felmérhetetlen károkat okozhat a hazai közgondolkodásban, ha nem lépünk fel határozottan ellene. Nincs helyük a közéletben azoknak a politikai Mórickáknak, akiknek mindenről ugyanaz jut eszükbe.

20 komment · 1 trackback

2013.05.10. 10:21 L. Simon László

Politikai paranoia és az értelmes vita lehetősége

Címkék: Kultúrpolitika

Úgy tűnik, a tavasz a kerekasztal-beszélgetések szezonja. Május 8-án a harmadik hasonló felkérésnek tettem eleget az elmúlt bő egy hónapban, de a Heti Válasz és a Századvég áprilisi konferenciájával ellentétben ezúttal nem a kormányoldal volt túlsúlyban, hanem kétharmados ellenzéki többséggel (Hiller István, Karácsony Gergely) kellett szembenéznem, ráadásul a közönség nagy része sem a Fidesz törzsszavazóinak köréből került ki. Egy politikusnak azonban nem csak hazai pályán kell állnia a sarat. Maga a beszélgetés több szempontból is érdekesnek bizonyult, itt azonban arra térek ki részletesebben, miért fogadtam el egy baloldali szellemi műhely, a Politikatörténeti Intézet meghívását.

Vajon jó-e az, ha az ellentétes politikai oldalak képviselői szóba állnak, s bizonyos mértékig akár még szót is értenek egymással? Magyarországon jól fejlett politikai paranoiával kell számolnunk ebben a tekintetben. Amikor ugyanezen a héten Rónai Egon meghívott Húzós című műsorába, bizonyára sok baloldali néző kisebbfajta árulásnak tekintette, hogy egy ATV-s műsorvezető nem a verbális megsemmisítésemre törekszik, és nem kizárólag a politikai munkásságom iránt tanúsít érdeklődést. Ugyanígy a jobboldalon is biztosan voltak olyanok, akik rosszallással szemlélték, hogy igent mondtam az „ellenfél” csatornájának egy hosszabb, személyesebb beszélgetésre. Ezek után már csak hab a tortán, ha civilizált hangnemű vitát folytatok két ellenzéki politikussal egy baloldali rendezvényen.

Politikusként persze ezzel a faktorral is számolnom kell, mégis az a határozott véleményem, hogy az ember nem zárkózhat be a saját szűkebb nézet- és véleményközösségébe. Hosszú távon ez még politikailag sem kifizetődő; ha nem megyünk el a másik oldal médiumaiba, akkor azok közönsége nem fog találkozni az általunk képviselt nézetekkel, vagy legfeljebb csak politikai versenytársaink értelmezésén keresztül. Illúziókat persze nem táplálok, és nem hiszem, hogy az ATV törzsközönségét vagy a Politikatörténeti Intézet rendezvényeinek látogatóit meg tudnám győzni a Fidesz politikájának helyességéről. Ha azonban egyes kérdésekben fel tudom mutatni az érem másik oldalát, és meg tudom világítani, milyen érvek szólnak egyes döntések mellett, azt már eredménynek tekintem. Egy demokratikusan választott kormányzó erő ugyanis nem mondhat le azokról sem, akik nem rá adták a voksukat, és talán soha nem is fogják; nekik is el kell mondanunk, miért tesszük azt, amit éppen teszünk.

Azt, hogy a szembenálló táborok képviselői időnként a parlament falain kívül is leüljenek egymással vitatkozni, sokkal visszafogottabb és akár oldottabb hangnemben, mint azt az ülésteremben teszik, egy további szempontból is fontosnak tartom. A fentebb említett politikai paranoia ellenére nem baj, ha a választópolgárok azt látják, hogy a politikusok, még ha nem is értenek egyet számos kérdésben, legalább képesek párbeszédet folytatni egymással. Egy rendkívül megosztott, számos régi sérelmet és frusztrációt hordozó közösségben fontos újra és újra rámutatni arra, hogy a politikai nézetkülönbségből még nem kell annak következnie, hogy szóba sem állunk a másikkal. Különösen igaz ez a kultúra területén, ahol talán még erősebb megosztottságot, még több – jogos vagy kevésbé jogos – sértődöttséggel szembesülhetünk. A kulturális élet „rossz közérzete” enyhíthető lenne, ha elfogadnánk: az, hogy valakivel nem értek egyet politikai kérdésekben, még nem ok arra, hogy semmibe vegyem a művészi teljesítményét.

Párbeszédet, értelmes vitát persze csak azzal lehet folytatni, aki képes elfogadni egy ehhez szükséges közös minimumot. Nem véletlen, hogy a fentebb említett két ellenzéki képviselőtársammal ezt csak egy kerekasztal-beszélgetésen tudjuk megtenni, és nem az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának ülésein. Jelenleg ugyanis van egy olyan párt a parlamentben, amelynek egyes képviselői nem tudják és nem is akarják elfogadni ezt a minimumot, ami nemcsak a parlamenti viták színvonalára, hanem a hazai közélet egészére is rendkívül káros hatással van. Ez ellen szintén csak akkor tehetünk valamit, ha a gyakorlatban is értelmes viták mellett tesszük le a voksunkat.

20 komment · 1 trackback

2013.04.21. 11:48 L. Simon László

Kultúrpolitika és kánonok: mi a valódi kérdés?

Címkék: Századvég Kultúrpolitika

Fontos, hogy a kultúrpolitika különböző szereplői képesek legyenek érdemi vitát folytatni egymással, bár a nyilvános pódiumbeszélgetéseken a párbeszéd iránti nyitottság gyakran nagyobbnak tűnik, mint a valódi „terepmunka” során. És persze az érintettek politikai vagy intézményes szerepüktől függően igencsak eltérő dolgokra helyezik a hangsúlyt, más perspektívából szemlélik a terület fő kérdéseit. Ez volt jellemző a Heti Válasz, a Századvég és a Széll Kálmán Alapítvány Kultúr/politika című konfrenciáján rendezett kerekasztal-beszélgetésre is, amelynek magam is részese voltam: óhatatlanul mást tart fontosnak a művészeti köztestület elnöke (Fekete György), az egyik nagy nemzeti kulturális intézmény frissen kinevezett vezetője (Vidnyánszky Attila), az ifjúkonzervatív lap- és honlapszerkesztő (Békés Márton) vagy a volt LMP-s képviselő szépíró (Kukorelly Endre).

A magam részéről két, egymással összefüggő szempontra próbáltam felhívni a figyelmet, részben a beszélgetést vezető G. Fodor Gábornak a kultúra és a művészetek autonómiájára vonatkozó kérdéséhez kapcsolódva. Ezek egyike a különböző kulturális kánonok egymás mellett élésének ténye, a másik pedig az, miként is kellene a kultúrpolitikának ehhez a helyzethez viszonyulnia. Vajon feladata-e a politikának, hogy döntsön a versengő kulturális vagy művészeti irányzatok, felfogások között? Illetékes-e abban, hogy – Illyést parafrazeálva – beleszóljon a művek más művekkel folytatott vitájába?

Először is le kell szögeznünk, hogy a 20. századtól – pontosabban a romantika utáni korszaktól – kezdve nem beszélhetünk egységes művészeti kánonról. Az átfogó korstílus hiánya, a versengő művészeti és művészetelméleti iskolák oda vezettek, hogy egymás mellett létező értelmező közösségek alakultak ki, különböző értékrendekkel. A hazai kulturális életben ráadásul az esztétikai törésvonalak mellett határozott politikai törésvonalak is jelentkeznek, amelyek nem feltétlenül esnek egybe. A különböző táborok – Békés Márton kifejezésével élve: rivális törzsek – pedig többnyire csekély hajlandóságot mutatnak arra, hogy elismerjék a nem közéjük tartozók szellemi teljesítményét.

G. Fodor Gábor a politika autonómiájára is rákérdezett, aminek a létjogosultságát én erősen megkérdőjeleztem, hiszen a különböző társadalmi csoportoknak, szakmai közösségeknek éppen a saját érdekeik képviselete miatt érdemes belépniük a politika, akár a pártpolitika világába. A politika nem lehet zárt, nem kasztosodhat, mert így éppen az eredeti feladatának, a társadalom, az ország, a nemzet ügyeinek igazgatására és szolgálatára válik alkalmatlanná. Más nem fogja a kulturális élet szereplőinek a képviseletét ellátni, csak az, aki belülről ismeri a szélesebb szakmai közösségeket, s aki érdekelt azok helyzetének javításában. Persze jómagam nem hiszek a művészeti szféra teljes autonómiájában sem; a politika intézményfenntartóként, a jogszabályi környezet alakítójaként természetes módon jelentős befolyással van a művészeti-kulturális folyamatokra. Mindez azonban nem jogosítja fel a politikusokat arra, hogy döntsenek a versengő kánonok között. Korábbi kormányzati munkám során azt éreztem az egyik legképtelenebb helyzetnek, amikor egy államtitkári értekezleten arról folyt a vita több tárca képviselői között, hogy mely íróink kerüljenek be a Nemzeti Alaptantervbe, és melyek kerüljenek ki onnan. Ezzel pedig nemcsak az a probléma, hogy a politika túllépi a saját illetékességi körét, hanem az is, hogy egy részletkérdés kedvéért figyelmen kívül hagy egy sokkal alapvetőbb és súlyosabb kérdést.

A fő kérdés ugyanis nem az, hogy kit fognak olvasni a következő nemzedékek, hanem hogy fognak-e egyáltalán olvasni. A mai technológiai és az ezzel együtt járó életmódbeli változások gyökeresen átformálják a kultúra befogadásának módját, ezért a kultúrához való hozzáférés klasszikus csatornái egyre kevésbé bizonyulnak hatékonynak. Az a kultúrpolitika, amely kánonvitákat folytat, annak a végiggondolásától veszi el az időt és az energiát, miként lehet képes a kulturális és a politika szféra együttesen megfelelni ennek a kihívásnak. Véleményem szerint ma a kultúrpolitika feladata sokkal inkább az, hogy meggyőzze a versengő kánonok képviselőit arról: minden elvi különbségük ellenére együtt kell munkálkodniuk azon, hogy az általuk létrehozott szellemi teljesítménynek a jövőben is legyenek értő befogadóik.

9 komment · 1 trackback

2013.04.08. 15:47 L. Simon László

Politika és könyvszakma: együtt az e-könyvekért

Címkék: Kultúrpolitika E-könyv E-Book

Április 3-án egy, az e-könyvekkel kapcsolatos szakmai programot nyitottam meg az Örökség Kultúrpolitikai Intézet felkérésére. Az elektronikus könyvek kialakulóban lévő piacával foglalkozó kerekasztal-beszélgetés, valamint az azt követő magánbeszélgetés is arról győzött meg, hogy ha vannak is viták a könyvkiadói szféra képviselői és a jelenlegi kulturális döntéshozók között, azok csupán részletkérdéseket érintenek. A fő irányokban a szakma és a politika ezúttal egyetért: az előbbi feladata a hozzáférhető minőségi tartalmak, az utóbbié a lehető legkedvezőbb jogszabályi környezet biztosítása. Az viszont már közös felelősségünk, hogy hatékony kezdeményezések révén minél több emberrel ismertessük meg az e-könyvek – ma még talán sokak számára kissé zártnak tűnő – világát.

Ehhez elsősorban azt az előítéletet kell leküzdeni, amely szerint az e-könyvek komoly fenyegetést jelentenek a hagyományos könyvekre, sőt magára a könyvkultúrára nézve. Mint azt vitaindító előadásomban is hangsúlyoztam, erre a formátumra nem a nyomtatott könyvek riválisaként, hanem inkább kiegészítőjeként érdemes tekinteni: vannak olyan könyvek – például a képes albumok –, amelyek helyét az e-könyvek soha nem lesznek képesek átvenni, más piaci szegmensekben viszont üdvözlendő a megjelenésük. A hagyományos könyvek forgalma Magyarországon évek óta jelentős visszaesést mutat, ami számos egyéb tényezőnek tudható be, és nem az e-könyvek „térhódításának” (utóbbiról persze nemhogy a legális forgalmat, de még az illegális letöltéseket nézve sem beszélhetünk). Ebben a helyzetben az e-könyvek éppen az olvasók megőrzésének, új olvasók megnyerésének, végsősoron pedig szellemi értékeink továbbörökítésének lehetőségét hordozzák.

Ezek talán nagy szavaknak tűnnek, de meggyőződésem, hogy az e-könyvekről abban a tágabb összefüggésben érdemes gondolkodnunk, amit a magyar kulturális örökség digitalizációja és ennek révén az utókor számára történő megőrzése jelent. Ha jelenleg nem is állunk jól a digitalizációs versenyben, a kultúra befogadásának a technológiai újdonságokkal együtt járó változásai már széles körben érzékelhetők. Unokáink, de már gyermekeink is teljesen más felületeken, más eszközök segítségével fognak találkozni szellemi értékeink jelentős részével, mint a korábbi generációk. A digitalizálás, valamint az ehhez kapcsolódó piacok fellendítése ezért nem csupán nemzetgazdasági, hanem nemzetstratégiai, sőt bizonyos vonatkozásaiban nemzetbiztonsági kérdés. Nagyon fontos ugyanis, hogy digitalizált kultúrkincsünk a magyar állam hatókörében maradjon, magyar szervereken legyen hozzáférhető.

Az elektronikus könyvek piaca ebben a tekintetben számos kihívást támaszt. Először is a kedvezőbb jogszabályi környezet kialakítása nem csupán a hazai jogalkotói szándékon múlik; a könyvekre alkalmazható kedvezményes áfakulcs erre a területre történő – egyébként teljesen logikus – kiterjesztését jelenleg európai uniós szabályok nem teszik lehetővé. Másodszor, a hazai e-könyv forgalmazás teljességgel széttagolt, s ezen feltehetőleg csak a nagy nemzetközi terjesztők piacra lépése fog változtatni. Ezzel azonban számos egyéb probléma járhat majd együtt mind a magyar könyvpiacra, mind pedig nemzeti kultúrkincsünk saját kézben történő megőrzésére nézve. Harmadszor azzal a kihívással is szembe kell nézni, amely abból a felfogásból fakad, hogy az a tartalom, ami az interneten hozzáférhető, alapvetően ingyenes. A vásárlóerő növekedése mellett komoly mentalitásbeli változásokra is szükség van ahhoz, hogy ez – az e-könyvek piacát erőteljesen sújtó – szemléletmód megváltozzon.

Az e-könyves terület is azt mutatja, hogy az állam és a kulturális piac szereplői kölcsönösen egymásra vannak utalva: nem várható el, hogy az állam oldja meg az összes problémát, de megfelelő állami ösztönzés nélkül nem remélhető előrelépés ezen a területen. Ezt felismerve írtuk ki úgy a Nemzeti Kulturális Alap könyves kollégiumának legújabb pályázatát, amelyben e-könyv formátumban megjelent művek is kaphatnak támogatást. És ezért is van szükség az ilyen alkalmakra, amelyek során a politikai döntéshozók és a szakma képviselői – a szokásos érdekegyeztetési folyamatokon túl – érdemi párbeszédet folytathatnak egymással.

Szólj hozzá!

2013.04.04. 06:25 L. Simon László

A csókakői vár kaputornyának avatásán

Címkék: Csókakő Örökségvédelem Fejér megye

2013. április 2-án Fűrész György csókakői polgármesterrel, Marjay Gyulával, az MNV Zrt. főigazgatójával és dr. Molnár Krisztián fejér megyei főjegyzővel közösen avattuk fel a csókakői vár felújított kaputornyát. Itt készült a mellékelt videó.

 

A csókakői vár felújítását – bő évszázados elhanyagoltság után – 1994-ben kezdte meg a helyi önkormányzat, illetve a történelmi emlékhelyért felelősséget érző, annak megmentéséért aktívan dolgozó Várbarátok Társasága. A település és a civil szervezet 1995 és 2010 között több mint 100 millió forintot költött a vár helyreállítására, amit 2012-ben 94,1 milliós ráfordítással a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. folytatott. Az átadott kaputorony részeként elkészült a felvonó híddal, rostéllyal, kapuszárnyakkal, valamint a toronyhoz kapcsolódó délnyugati várfalszakasz pártázattal, fa gyilokjáró folyosóval és feljáróval. A csókakői vár rekonstrukciója azonban ezzel nem ér véget. A tervek között szerepel a vár területén található különleges kápolna helyreállítása, a kápolna és kaputorony között elhelyezkedő ágyúállás rekonstrukciója, a kápolnáig vezető lépcső végleges megoldása, illetve a várban feltételezett török kori mecset területének régészeti feltárása.

Szólj hozzá!

2013.03.25. 10:27 L. Simon László

Kulturális siker botrány nélkül: megnyílt a BMC

Címkék: Zene BMC Előadó-művészet

Ha a politikusoknak semmi egyéb hasznuk nem volt a Budapesti Music Center megnyitásán, minthogy Gőz László vállalkozására ráirányítsák a média, és azon keresztül a közvélemény figyelmét, már akkor is megérte, hogy ott voltunk. A IX. kerületi Mátyás utcában tegnap átadott BMC ugyanis egy olyan magánkezdeményezés, ami nagyon sok tekintetben példaértékű és követendő.

Volt szerencsém az épületet még félkész állapotában is bejárni, miközben Gőz László elképesztő elhivatottsággal magyarázta, hogy a ház legutolsó négyzetméterét is miként találta ki a zene és a zenészek szolgálatára. Ráadásul egy olyan közösségi tér létrehozásában gondolkodott, amely a művészek mellett a közönséget is ki akarja szolgálni úgy, hogy az intézmény fenntarthatóságát is szem előtt tartja. A múzeumaink és a közművelődési intézményeinek megújítása előtt minden költségvetési forrással gazdálkodó vezetőt és beruházót el kellene vinni a BMC-be, hogy megmutassuk nekik: a közjót nemcsak közpénzen, de jó ötletek révén saját bevételt termelve is lehet szolgálni.

A tavaly őszi bejárása alkalmával adott kezembe Gőz László egy prospektust, amit most hirtelen már nem tudnék elővenni, viszont egy fotót a mai napig őrzök emlékezetemben. A Gellért-hegyről készülhetett a pesti oldalt mutató kép, valamikor 2011 elején. A gazdasági válság harmadik évében, a pesti házak közül egyetlen toronydaru emelkedett ki. Az, amelyik a Mátyás utcai sarki bérház átépítésén dolgozott. Akkor, amikor ebben az országban szinte senki nem akart fejleszteni, beruházni, újat létrehozni, hivatkozva a válságra. Gőz László viszont mintha azt a tőzsdei aranyszabályt alkalmazta volna, miszerint a siker titka, hogy amikor más elad, akkor vásároljunk. Azt hiszem, ez a mentalitás is kell ahhoz, hogy abból a gazdasági és immár szellemi válságból, amibe 2008 őszén elkezdtünk belekeveredni, végre saját erőnkből kimásszunk. Nem mondom, vannak kockázatai, de Gőz László és a BMC éppen azt mutatja, hogy nem esélytelen a dolog.

Igaz, ehhez olyan „termék” kell, ami a nemzetközi piacon is megállja a helyét. Márpedig a klasszikus és kortárs magyar zene, zeneszerzők és előadók ilyennek tekinthetők. A BMC átadásán is utaltam arra, hogy ha Gőz László titokban tartotta volna beruházását, a Nemzeti Kulturális Alaphoz beérkező pályázatok az elmúlt hónapokban biztos, hogy lebuktatják. Az NKA-hoz ugyanis legalább harminc olyan támogatási kérelem érkezett eddig, amelyek helyszínéül vagy közreműködő partneréül a BMC-t jelölték meg. Csupa olyan produkció, amelyek a kezdeti segítség révén versenyképesek lehetnek.

Ezért érte meg a BMC befejezéséhez is 500 millió forint állami támogatást nyújtani. Igaz, a média könnyen elsiklott emellett, hiszen akkor be kellett volna ismerni: európai mércével értékes kulturális ügyek mellé áll a kormány. És nem azért, mert politikai hasznot remél belőle. Ugyanis a politikai marketing szemszögéből nézve ez az 500 millió fele annyi sajtómegjelenést sem generált, mint mondjuk a független színházaknak végül mégis odaadott hasonló összeg, avagy a Markó Iván társulatának és Kerényi Imre könyvsorozatának támogatására együttesen szánt forrás. Mert a botrány nélküli sikereket még mindig nem tudjuk eléggé világgá kürtölni. Mintha be lennénk oltva az ellen, hogy a közös sikereinknek örüljünk. Holott a BMC jó példa lehetne erre is.

3 komment