Leslie Mandoki a Heti Válasznak adott interjújában azt állítja, a Magyarországgal kapcsolatban az elmúlt két évben megfogalmazott, szélsőségesen túlzó nemzetközi vádak mögött mindössze kilenc magyar közéleti szereplő áll. Ez kétségkívül túlzó leegyszerűsítésnek tűnik, feltűnő azonban, hogy a németországi ARD televízió politikai műsorában sugárzott összeállításban, amely a művészeti életet elnyomó rasszista-antiszemita kurzust vizionál, sorra ugyanazok a hazai értelmiségiek tűnnek fel, akik minden hasonló tudósítás „objektív hírforrásaiként” szolgálnak.
Magára az ARD-összeállításra nem lenne érdemes túl sok szót vesztegetni, annak rögzítésén kívül, mennyire káros fegyverneme ez a politikai hadviselésnek. Nem csupán azért, mert hosszú évekre rossz fényt vethet Magyarországra – igen, az egész országra, és nem csupán a célkeresztbe vett politikai oldalra! –, hanem azért is, mert egy-egy ilyen akció végképp lehetetlenné teszi a szóban forgó ügyekről folytatott értelmes párbeszédet. Ez a műsor hazai szemmel nézve semmi másra nem volt jó, mint mindkét oldal legrosszabb beidegződéseinek megerősítésére: lehet ismét diktatúrát kiáltani az egyik oldalon, a hazájukat külföldön besározó értelmiségiekre mutogatni a másikon (hogy ez utóbbi ezen összeállítás nyomán mennyiben jogos, abba most nem mennék bele). Így lesz a kultúrkampfból állóháború, az ARD-ügy ennek csak az éppen aktuális mozzanata.
Az viszont meglepett, hogy a megszokott társaság új taggal bővült: Alföldi Róberttel. A Heti Válasz szemléjének ajánlóját („Súlyos szavak: Alföldi lefasisztázza bírálóit”) kifejezetten megdöbbenéssel olvastam. Jómagam ugyanis a parlament kulturális bizottságának elnökeként többször is kiálltam a Nemzeti Színház igazgatója mellett a jobbikos képviselők támadásaival, sértő és alpári megjegyzéseivel szemben. Nem személyes okokból, és nem is azért, mintha olyan sok mindenben egyetértenék Alföldi Róberttel, hanem mert vallom, hogy a politikának különös óvatossággal kell eljárnia esztétikai kérdésekben – egy képviselő például ne lobogtasson tajtékozva színházi felvételeket az ülésteremben –, azt pedig végképp elutasítom, hogy egy művészt, alkotót emberi mivoltában támadjanak egy politikai vita során. Mindez jól nyomon követhető a bizottsági és a plenáris ülések nyilvános jegyzőkönyveiben.
Már csak ezért is fogadtam megdöbbenéssel a tudósítást, amelynek alapján – ahogy a televízió honlapján közölt írott változat alapján is – egyértelműen úgy tűnik, Alföldi a magyar kormányt vagy a hazai jobboldal egészét fasisztázza le. Ez nyilván összhangban van a riport céljával, az összeállítást megnézve azonban kitűnik: a színész-rendező nyilatkozata meg van vágva, és az ominózus mondat („De elnézést, fasisztákhoz én nem alkalmazkodom, akármi történik”) valódi szövegkörnyezete finoman szólva tisztázatlan.
Ez az alábbi kérdéseket veti fel: kit fasisztázott le Alföldi Róbert? A magyar kormányt és a Fideszt? Ha igen, ezt miért nem vállalja nyíltan a hazai nyilvánosság előtt? Vagy Alföldi valójában csak az ellene tüntető hazai szélsőjobbra értette ezt, de „véletlenül” úgy sikerült megvágni a felvételt, hogy a magyar viszonyokat nem ismerő német tévénéző ezt a kormányzó konzervatív oldal egészére értse? S ha ez utóbbi az igaz, vajon mennyire bizonyul hiteles hírforrásnak az így manipuláló csatorna? Kíváncsi lennék a válaszokra, bár az utolsó kérdés esetében ezt könnyen meg tudom előlegezni.