A Nemzeti Kulturális Alap alelnökeként közleményt adtam ki az elmúlt pár napban a sajtóban gyors karriert befutott Kárpátia-ügyről. Ezt azért tartottam fontosnak, mert úgy érzem, politikai jellegű támadás érte az alapításának 20. évfordulóját idén ünneplő NKA-t. Hogy az ellenzéki sajtó mindenen fogást próbál találni, ami értelmezése szerint a kormányzathoz vagy annak képviselőihez köthető, önmagában érthető dolog, az NKA ellen irányuló támadás azonban jóval kevésbé. Mert bár az NKA elnöke a törvény értelmében a kultúráért felelős miniszter, a hazai kulturális életben kevesen vitatják, hogy az Alap döntéshozatali struktúrája, a független szakmai kollégiumok működése az elmúlt húsz évben alapvetően politikamentes döntéseket tett lehetővé, és tesz lehetővé ma is.

Úgy vélem, a közlemény lényegét csak az nem érti, aki nem akarja, de talán érdemes itt is pár szót ejtenem az esetről, valamivel személyesebb formában, mint amit egy sajtóközlemény tesz lehetővé. Olcsó dolog lenne azzal jönni, hogy akit mindkét szélről lőnek, az bizonyára jó helyen áll, de ha mégis van némi igazság ebben a frázisban, akkor egész jó hetet zártam. Míg a hét elején még szélsőjobboldali gyalázkodás árasztotta el a Facebook-profilomat, mert felkérést kaptam a jövő évi Holokauszt-megemlékezések programjait támogató pályázati alap kezelésére, addig a hét végére „rasszista” és „homofób” együttesek támogatója lettem, és egy  önkontrollját vesztett egyetemi oktató minősítget a széljobbtól nem is olyan távol álló stílusban a közösségi oldalon. Ezt nekem politikusként el kell viselnem, de szomorúnak tartom, hogy a rövid távú politikai haszonszerzésre való törekvés vesztesei megint csak azok lesznek, akik jóhiszeműen jártak el egy döntési helyzetben.

Az NKA Szerzői Jogdíjbevételek Felhasználásáról Döntő Ideiglenes Kollégiuma a közös jogkezelőktől a kulturális alaphoz befolyt összegek felett rendelkezik, melyek – mint azt a kollégium neve is mutatja – jogdíjbevételekből származnak. Ezért teljesen érthetőnek tűnik a kollégium azon döntése, hogy a pályázatok elbírálása során a tényleges jogdíjbefizetést generáló pályázókat részesítették előnyben (Megjegyzem, ennek nem feltétlenül kellene így lennie: a kuratórium, ha akarta volna, ezt a szempontot nem veszi figyelembe, de ez az ő szuverén döntésük volt, ez is a testületek szakmai függetlenségét igazolja.) Ha viszont a pályázatok elbírálásánál ez kiemelt szempont volt, akkor a kollégium feltehetőleg csak részben vette figyelembe a pályázók teljesítményének színvonalát – szomorú tény, de el kell fogadni, hogy a jogdíjbevételek nem mindig állnak arányban a művészi kiválósággal –, s hasonlóképpen nem mérlegelte az igénylők politikai nézeteit sem. Arról nem a kollégium tehet, hogy egy, a Kárpátiához hasonló nézeteket valló zenekar ilyen népszerű lehet ma Magyarországon. Ha ennek okait keressük, másoknak kell magukba nézniük, köztük annak az értelmiségi elitnek is, amely a rendszerváltás óta kifejtett tevékenységével azt érte el, hogy az egyetemisták jelentős részének a Jobbik jelentsen reális alternatívát.

A fő kérdés persze az, hogy érdemes volt-e a kollégiumnak ebben az esetben is kitartania a politikamentes döntéshozatal vezérelve mellett. Én úgy látom, érdemes volt, és nem azért, mert szimpatizálnék azzal, amit a Kárpátia frontembere egy-egy koncerten hangoztat, hanem azért, mert ha erre az útra lépünk, akkor nehéz megmondani, hol lesz megállás. Vajon melyek lesznek azok a további politikai szempontok, amiket a kollégiumok latolgatni fognak? Ne kapjon támogatás a szélsőbaloldali punkzenekar? Esetleg ne kapjon támogatást az, akinek a magyarság történelméről vallott nézetei különböznek a széles körben elfogadottól? Azok, akik most a politikai jellegű beavatkozást kérik számon az érintett kollégium tagjain vagy az NKA vezetőin, nem érzik, milyen közel kerülnek azokhoz, akik azt követelik, hogy az úgymond „magyarellenes” művészek ne kaphassanak állami támogatást.

Saját személyes példám is arra indít, hogy kiálljak a politikamentesség elve mellett. A Jobbik képviselői korábban azzal támadtak a Kulturális és Sajtóbizottság egyik ülésén, hogy van olyan verseskötetem, amelyiknek a kiadója a szocialista kormányzás időszakában kapott támogatást az NKA-tól. Nem értették, hogy ennek nem valamiféle „baloldali elhajlás” vagy Fidesz–MSZP összejátszás az oka, hanem éppen az NKA politikamentes működése, ami lehetővé tette, hogy ellenzéki érzelműként, sőt az akkori kormány kultúrpolitikájának hangos kritikusaként is támogatásban részesítsen az Alap. Én szeretném, ha ez a jövőben is így lenne, ezért nem tartom jónak a politikai méricskélés semmilyen formáját, és ezért nem éltem soha politikai okokból a törvény által garantált „vétójogommal” (amitől egyébként az NKA-törvény módosításának idején olyannyira rettegett az ellenzéki sajtó).

Nem állítom, hogy a szélsőséges politikai véleményekhez való viszonyulás ne vetne fel komoly kérdéseket a mai magyar társadalomban. Ezek a szólásszabadság kérdésétől az állam támogatási politikájáig számos területet érinthetnek, és fontos lenne moderált keretek között zajló értelmiségi vitát folytatni róluk. (Így például elkerülhető lenne az a felvetés, hogy az NKA politikamentességéből az következik, hogy bármivel lehet hozzá pályázni. Megkaptam a kérdést, hogy ezek szerint a Cion bölcseinek jegyzőkönyve új fordításával is lehetne-e pályázni az Alaphoz – természetesen nem lehetne, hiszen ennek a kiadását jogszabály tiltja.) A hisztérikus reakciók, az elhatárolódás menetrendszerű követelése, az elnyert támogatásról való demonstratív – és véleményem szerint értelmetlen – lemondás azonban nem az értelmes vitát szolgálja. Persze naivitás lenne feltételezni, hogy akik erre ragadtatják magukat, azoknak az értelmes vita a céljuk.