A daruszentmiklósi Klebelsberg-szobor avatása, 2013. december 13.

„A világháború nyomán az emberiség életével és kultúrájával szemben valóságos apokaliptikus hangulat uralkodott, a legyőzött országokban a lemondásnak és kétségnek fáradt, mindjobban csak bíráló lamentációja hangzott. Az ész, amely az emberi életet és kultúrát válságba rántotta, amikor fenékig elracionalizálta és eltechnizálta, most ugyanezt az életet és kultúrát kíméletlenül elemezni kezdte s a maga elégtelenségéről meakulpázott. […] A világháború után, amely a népek szenvedési kapacitását kimerítette, az egyetemes fáradságból és nyomorúságból természetszerűen fakadt fel a kultúrpesszimizmus…” E gondolatokkal kezdte meg a Magyar Pedagógiai Társaság 1932. október 15-i ülésén Klebelsberg Kunóról tartott emlékbeszédét Kornis Gyula, a miniszter egykori közoktatásért felelős államtitkára. Kornis arra is rámutatott, hogy voltak olyan nemzetek, amelyeknek a kultúrpolitikai lendülete szöges ellentétben állott a kultúra ily módon felfogott „maró elméleti kritikájával”. „Amikor az elméleti gondolkodók az emberi kultúra alkonyáról sóhajtoztak, ugyanakkor a nemzetek gyakorlati ösztöne, szellemi életereje világszerte a kultúrának eddig soha sem látott tudatos és tervszerű irányításába és fejlesztésébe fogott, minden erejét összeszedte olyan hatékony kultúrpolitika megteremtésére, amelynek célja a nemzet összes szellemi erőinek és értékeinek fokozatos kifejlesztése. Kulturális költségvetésüket a békebelivel szemben mindenütt megkétszerezték, megháromszorozták, az új nép-, közép- és szakiskoláknak óriási tömegét állították fel, a tankötelezettség határát több esztendővel felemelték, a felnőttek oktatásáról hivatalosan gondoskodtak, új egyetemeket és szakfőiskolákat alapítottak, tudományos kutatóintézeteket létesítettek, nagy számban új művészeti intézményeket, múzeumokat s könyvtárakat emeltek.”

Ahogy Kornis is kiemelte, Klebelsberg legfőbb érdeme, hogy a magyar nemzetet, „amelyet a világháború leginkább porba sújtott s testében-lelkében leginkább szétmarcangolt”, ebbe a nagy szellemi építkezésbe bekapcsolta. „Egy sem volt Európa államférfiai közül, aki tervszerűbben s nagyobb odaadással iparkodott volna feloldani a sötét elméleti kultúrpesszimizmusnak s az erőtől duzzadó gyakorlati kultúrpolitikának most vázolt paradoxonát. Világosan látta ugyanis, hogy a kultúrát nem az önmagát boncoló ész, a kritizáló elmélet teremti, hanem az öntudatlanul feltörő alkotóerő, amely ösztönösen hisz az életnek magasabb értelmében, a kultúrának: vallásnak, erkölcsnek, tudománynak, művészetnek értékeiben és eszményeiben.” Ez talán a legfontosabb, amit mi, kései utódok a mai kultúrpesszimizmus közepette példaként állíthatunk magunk elé: bár személyes felkészültségünk, tehetségünk és képességeink, a munkánk támogatottsága minden bizonnyal elmarad a nagy elődökétől, így Klebelsbergétől is, erősen hiszünk az élet magasabb értelmében, a kultúra értékeiben és eszményeiben, az alkotás erejében. És mindannyiónknak a maga pozíciójában kell küzdenie, alkotnia s értékeket teremtenie.

Erre az önmagunk elé állított példára, erre a fontos életeszményre és -célra folyamatosan figyelmeztetnünk kell magunkat, ezért állítunk szobrot a számunkra fontos, meghatározó erővel bíró példaképeknek. Klebelsberg Kuno szobra tehát nem csupán tisztelgés a nagy elődök egyike előtt, nem valamiféle tájépítészeti díszítőelem, amelynek látványa esztétikai bírálatra, művészettörténeti dimenziójú vélemény megfogalmazására késztetne bennünket, hanem egy különleges tükör, amelybe belenézve arról kell színt vallanunk, hogy bennünket is magával ragad-e az „ösztönös cselekvő hitnek és alkotó vágynak” a fausti ereje, amely Kornis szerint a kultúra igazi lendítő kereke. Hogy mi is megtesszük-e azt a saját életünkben magunkért, családunkért, nemzeti közösségünkért, ami a képességeinkből és a lehetőségeinkből telik.

*

Kivételesen ritkán adódik egy magyar kultúrpolitikus életében, hogy egy évben két szobrát is felavathassa a magyar történelem minden bizonnyal legnagyobb hatású kultúrpolitikusának, Klebelsberg Kunónak. 2013. november 13-án, születésének 138. évfordulóján egykori iskolájának, a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumnak a lépcsőjén adtuk át Pető Hunor egészalakos alkotását, s most Daruszentmiklós településen avatjuk azt a mellszobrot, amelynek megvalósításába jóval előbb belefogtunk, mint a fehérvári szoboréba. Rauf Norbert daruszentmiklósi polgármester ötlete volt, hogy örökítsük meg a kultuszminiszter emlékét az egyik első tanyasi Klebelsberg-iskola épületénél, s valójában ez a gondolat inspirált arra, hogy megyeszékhelyünk patinás gimnáziuma előtt is állítsuk fel a szobrát. S minthogy a kiváló képzőművész, Pető Hunor már a daruszentmiklósi mellszobor megformázása közben beleásta magát Bethlen miniszterének életútjába és életművébe, az egészalakos szobor megalkotására is őt kértem fel.

Klebelsberg a gazdasági konszolidációnak köszönhetően minisztersége második szakaszában, 1926-ban indította be népiskola-építési programját, de már korában is elkezdte a kistelepülések, tanyák oktatásának tervszerű fejlesztését. Egyévtizedes tevékenységének eredményeképpen 1930-ig ötezer népiskolai tantermet és tanítói lakást adtak át, jellemzően az anyaország legelmaradottabb vidékein. Azon túl, hogy az „alsóbb néptömegek” széleskörű képzésével a fokozódó európai gazdasági versenyben való sikeres részvételünk elősegítéséhez kívánt képzettebb munkavállalókat kinevelni, a demokratikus korszellem megértése, Klebelsberg demokratikus elkötelezettsége is fontos szerepet játszott a döntéseiben. Ahogyan Kornis fogalmazott: Klebelsberg „megérezte a korszellem egyetemes törekvéseit, különösen a demokrácia kultúrpolitikai követelményeit. Az extenzív kultúrpolitikának világszerte erős lökést adott a széles néptömegeknek egyre fokozódó politikai hatalma. Klebelsberg lelkét valóban mélyen áthatotta az a kultúrpolitikai cél, hogy a népoktatás és népművelés fejlesztésével a szellemi javakat igazságosabban ossza el a társadalmi rétegek között, hogy a nagy földművelő és iparos munkástömegeket a művelődés eszközeivel a bennük szunnyadó szellemi erők kifejtéséhez s ezzel fokozottabb kereseti lehetőséghez, okszerűbb gazdálkodási módokhoz, emberibb életigényekhez s a politikai jogok öntudatosabb gyakorlásához juttassa.”

Ez azonban nem ment egyik pillanatról a másikra, sőt kezdetben Klebelsbergnek – Bethlen István belügyminisztereként – oroszlánrésze volt annak a választójogi rendszernek a kidolgozásában, amely biztosította a kormánypártnak a korszakban végig érvényesülő parlamenti vezető szerepét, s amelynek ára a műveltségi cenzus alkalmazása és a titkos szavazás részleges eltörlése volt, amiért komoly bírálatok érték Bethlenéket. Mint Romsics Ignác kiemeli, Bethlen „egyik alapvető célkitűzése az volt, hogy a városi és falusi középrétegek befolyását visszaszorítsa, a történelmi elitét pedig a lehetőségekhez képest minél teljesebb mértékben visszaállítsa”. A miniszterelnök szerint az általános és titkos választójog „a nyers tömegek uralmához” vezet, s „azok az országok, ahol a tömegek uralma válik úrrá az egész nemzet felett, a pusztulásnak vannak kitéve”. Ujváry Gábor a Rubicon című történelmi magazin Bethlen Istvánnal foglalkozó számában rámutat arra, hogy Bethlen és Klebelsberg is a választójog későbbi kiterjesztését tervezte, ugyanakkor szerintük ezt „csak akkor szabad bevezetni, ha ebben az alapvető politikai jogban azok részesülnek, akik legalább írni, olvasni tudnak, ily módos képesek az önálló tájékozódásra”. A Választójog és népiskola című, a Pesti Napló 1928. december 8-i számában megjelent írásában Klebelsberg kiemelte, hogy „a mai állapot csak átmeneti és a szükséges ideig csupán akkor tartható fenn, ha időközben becsületes, határozott erőfeszítéseket teszünk a végből, hogy tömegeinket tervszerű népművelés révén a politikai jogokra igazán éretté tegyük. A világpolitika fejlődése egyik oldalon a diktatúrák, a másik oldalon a teljes demokráciák felé tendál és ebben a világkörnyezetben él a magyar nemzet is. Tervszerű népművelési akcióval azon kell tehát dolgoznunk, hogy politikai életünknek bárminő alakulása ne találja a magyar népet lelkileg készületlenül.”

Bethlen támogatta minisztere elképzeléseit, s 1927-ben úgy nyilatkozott: a népiskola-építési programot „teljes erővel tovább kell folytatni, hogy végre elérkezzünk oda, hogy ne legyen az országban falu vagy tanyakör, melynek ne volna meg a maga iskolája”. A program eredményei egyértelműen látszottak: Klebelsberg miniszterségének kezdetekor a hatéven felüli népesség mintegy 15 százaléka volt analfabéta, míg két évtizeddel később már csak 7 százalék.

*

2013-ban az 1290 lakosú Daruszentmiklós választókörzetem egyik legnehezebb helyzetben levő települése. A tanyákból, kisebb településekből létrejött mezőföldi községek történetéhez hasonlóan Daruszentmiklós históriája is felfogható az önállóvá válás útjaként. 1927 októberében – a ma Mezőfalva néven ismert – Hercegfalvától különvált Előszállás település, amely magában foglalta a környező pusztákat, Daruhegyet, Ménesmajort, Kiskarácsonyt, Nagykarácsonyt is. A húszas években Daruhegyen adták át a környék egyik első osztatlan, egytantermes iskoláját, a Klebelsberg-kúria épületét, amely mellett ma felállítottuk az egykori miniszter szobrát. A daruhegyi épületet a szegedi Dóm tér tervezőjeként ismertté vált Rerrich Béla (1881–1932) műépítész, kertépítőművész tervezte meg 1910/1911-ben. Ezt a tervet karolta fel Klebelsberg, s ennek a mintájára készült a többi népiskolai épület hazánkban. 1952-ben Nagykarácsony kivált Előszállásból, szintén az önálló települési létet választva, majd ötven évvel később a Daruhegyből, Dánieltelepből és Kisszentmiklósból álló Daruszentmiklós lakói ugyanígy döntöttek. Bár a településnek már van új, viszonylag korszerű iskolája, a falu polgárai mégis fontosnak érezték, hogy védjék és felújítsák az egykori Klebelsberg-iskolaépületet. Azért, hogy az épület és a mellette elhelyezett új szobor sokáig hirdesse a helyieknek és az ide látogatóknak azt, amit Hóman Bálint mondott: „Klebelsberg Kuno munkássága besugározta a magyar művelődés minden mezejét, fényt árasztott kultúránk minden életszervére.”