Aki követi a közélet eseményeit, az tudja, hogy a Miniszterelnökség felkérésére az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának elnökeként én koordináltam a holokauszt-emlékévhez kapcsolódó Civil Alap – 2014 pályázat döntési folyamatát. Éppen ezért érthető módon számos kérdést, megkeresést kaptam az emlékév kezdetén fellángolt vitákkal kapcsolatban. Ezek a kérdések azonban többségükben nem az én illetékességi körömbe tartoznak, s a magam részéről csak azt mondhatom: nagyon sajnálatos lenne, ha a meghatározó zsidó szervezetek némelyike nem venne részt az emlékév eseményeiben, hiszen jelentős részben az elbírálásban való közreműködésüknek köszönhető, hogy a Civil Alap pályázat révén számos értékes alkotás jöhet létre, fontos programok sora valósulhat meg a 2014. év során.

Az elmúlt napokban viszont egy kérdésben fontosnak tartottam, hogy a médiában is véleményt formáljak, ez pedig Szakály Sándor nyilatkozatának ügye. És nem csupán azért, mert ahogy elmondtam, Szakály Sándort olyan embernek tartom, akitől teljességgel idegen a kirekesztő gondolkodás, az antiszemitizmus. A kétségtelenül szerencsétlen és a történelmi adatokat figyelmen kívül hagyó nyilatkozata által felvetett probléma olyan természetű, amely túlmutat a Veritas Intézet igazgatójának személyén, és a magyar közélet, illetve közgondolkodás egy neuralgikus pontjára világít rá.

Mint olvashattuk, a Demokratikus Koalíció holokauszttagadás miatt tett feljelentést Szakály Sándor ellen. A nevezett politikai formációt ismerve ez nem okozott komolyabb meglepetést számomra, az viszont annál inkább, hogy ezt a differenciálatlan értelmezést más, egyébként józanul gondolkodó újságírók, értelmiségiek is átvették. Szakály ugyanis nem a holokauszt egészét nevezte „idegenrendészeti eljárásnak”, és azt sem állította, még burkoltan sem, hogy az általa így aposztrofált történelmi esemény – a kamenyec-podolszkiji deportálás – ne lett volna embertelen, megbocsáthatatlan. Végképp nem állította, hogy a holokauszt ne történt volna meg, vagy hogy abban ne lenne jelentős felelőssége a magyar államnak. Történészként az eseménysor egyik mozzanatáról fogalmazott meg egyfajta véleményt – meglátásom szerint egyébként igen szerencsétlen és meggondolatlan módon.

Nemcsak az állami vezetőknek, hanem az állami intézmények vezetőinek is tekintettel kell lenniük a magyar társadalom érzékenységére, amely a 20. század egymást követő történelmi traumáiból fakad, hiszen alig van olyan magyar család, amelynek életére ezek valamilyen módon ne nyomták volna rá a bélyegüket. Szakály Sándor abban is hibázott, hogy nem vette tekintetbe, milyen érzéseket kelthet az általa választott kifejezés azokban, akiknek személyes vagy családi emlékezetét a holokauszt árnyékolja be – különösen úgy, hogy a Veritas Intézet vezetőjeként szavait a nyilvánosság már nem puszta magánvéleményként fogja értelmezni. Ez a komoly hiba sem adhat okot azonban arra, hogy Szakályt egy jóval súlyosabb vétekkel, jelesül holokausztagadással vádolják. És nem csupán a vád súlyossága miatt; aki ezt teszi, az éppen a legrosszabb fajta sztereotípiák rögzüléséhez és továbbéléséhez járul hozzá.

Aki Szakály Sándort holokauszttagadással vádolja, az éppen azt demonstrálja a szélsőjobboldali mítoszok hívei számára, hogy Magyarországon még a holokauszt egy adott mozzanatáról sem lehet történészi vitát folytatni. Véleményem szerint ez nincs így, és nem is szabad, hogy így legyen. A holokauszt egyes kérdéseiről igenis lehetséges, sőt szükséges történészi vitákat folytatni. Miközben azt nem lehet, és nem is szabad vitatni, hogy a zsidó honfitársaink ellen elkövetett népirtás gyalázatos volt, a nemzet egésznek okozott veszteséget, és abban a magyar vezető rétegnek is megvolt a maga elévülhetetlen történelmi felelőssége.

A holokauszt-emlékévnek éppen arról kellene szólnia, hogy számos kérdést helyre tegyen a magyar társadalomban. Hogy rávilágítson arra: a holokausztról való megemlékezés nem a zsidóság „belügye” – és nem is szabad, hogy annak látsszon –, hanem mindannyiunk közös ügye, a nemzet mint emlékezetközösség égészéé. Azok után, hogy a kulturális bizottságban közel négy éve folytatok verbális csatározást a Jobbik alelnökével, ezt egyáltalán nem tartom szükségtelennek. Ehhez azonban nem járul hozzá, ha minden szerencsétlen félmondatot követően holokauszttagadást kiáltunk. Az éppen a valódi holokauszttagadókat erősíti. Itt lenne az ideje, hogy a magukat demokratáknak vallók önmérsékletet tanúsítsanak, s a kölcsönös vádaskodás helyett visszafogottabb eszközöket válasszanak, mégoly jogosnak vélt sérelmek esetén is. A holokausztnak ugyanis a személyes és a nemzeti emlékezetben, valamint a történettudományban lenne a helye, nem pedig a pártpolitika küzdőterén.