Zeneakadémia, 2013. december 23.

Mérhetetlen veszteség ért volna bennünket, ha nemzetünk nagy írója, Gárdonyi Géza megfogadja Ady Endre 1900 májusában hanyagul odavetett tanácsát: „Termel­jen káposztát és dinnyét Egerben, ha unja az írást!”. Mentegethetnénk Adyt, kiemelve, hogy ekkor még nem jelent meg az Egri csillagok, A láthatatlan ember, Az öreg tekintetes vagy az Ida regénye. Mondhatnánk, hogy oly sok Gárdonyit becsmérlő mondata után 1912-ben Ady Canossát járt, s mély megbánással írta le, hogy „soha és senki ilyen könnyen, ilyen összetett filozófiával, ilyen kedvesen magasról, ilyen poétasággal magyarul nem mesélt, mint a legújabb Gárdonyi”. Ugyanakkor az irodalom és a művészet történetében nem egy esetről tudunk (s hányról nem…), amikor egy ismert alkotó becsmérlő szavai miatt tette le valaki a tollat, az ecsetet vagy éppen a vésőt. Gárdonyi nem adta fel választott hivatását, mert tudta, hogy „az élet küzdelmeihez kemény nyak kell”. Tartása alázattal társult, ezért írta fiainak szánt intelmeiben, hogy „mindenkivel úgy beszéljetek, mintha egyenlő rangúak volnátok, mindaddig míg meg nem tudjátok, hogy feljebb áll-e vagy lejjebb tökéletességben”.

S ha már kertészeti hasonlattal kezdtem, hadd idézzem Mikszáthot, aki Adyval ellentétben már a korai művek esetében is látta a kibontakozó tehetséget, az irodalmi minőséget: az 1890-ben megjelent Figurák című Gárdonyi-kötet előszavában azon gondolkodik, hogy Gárdonyi bemutatásának a vállalásáról a közönség azt feltételezheti, hogy erős ellenfelet, szakmai konkurenciát emelt maga mellé. Viszont Mikszáth becsülte és felmutatta a szorgalommal és elhivatottsággal párosuló tehetséget, mert „nem volt az a becsületes s igazi kertész sohasem, aki azért tapos el üde, illatos virágokat, mert nem ő termesztette”.

Mikszáth és Gárdonyi neve méltán kerül egymás mellé a magyar irodalomtörténetben. Babits a magyar irodalomról szóló nagy ívű tanulmányában számtalanszor együtt említi őket, mint ősi, nemzeti bányánk kiváló bányászait. S valóban, Gárdonyi esetében is hihetetlen erejű munkásról van szó, akinél a szorgalom és az állhatatosság tehetséggel kereszteződött, aki oly erővel mesélt szerelemről, hazaszeretetről, hitről, hűségről és bűnről, ahogyan csak a legnagyobbak képesek. Gárdonyi biztos kézzel vezet bennünket kincskereső kalandozásunk során, az élet értelmét nyújtó apró aranyrögeinek feltárása közben. „Akik aranyat ásnak-keresnek, mindig szívesen hall­gatják más aranyásók tapasztalatait – írta a Földre néző szem – Égre néző lélek című művében. – Akik már a jó úton vannak is, megerősíti inukat a mutató­fa jelzése, ha egyez az irányukkal. Akik már az ajtónál tapogatódznak, nem kell annyira keresniök a kilincset.

Az apa pedig legjobban beszélhet a gyermekeinek, mert a gyermek, ha nem is érti, biza­lommal fogódzik az apa kezébe: bizonyos hogy ez a kéz hínárba nem vezeti.”

Gárdonyi biztos keze sokunkat vezet valamilyen magasztos cél felé: bennünket, akik Gárdonyi szülőhelyén élünk, azokat, akik választott városában laknak, akik gondozzák életművét, olvasták és újraolvassák műveit, akár csak azt az egy kötelező olvasmányt, az Egri csillagokat. Gárdonyi méltán a legnépszerűbb magyar író, nem véletlen tehát, hogy fontosnak éreztük születésének 150. évfordulóját a szokásostól eltérően megünnepelni. Nem akartuk letudni pár koszorúzással, politikusi és irodalomtörténészi emlékbeszéddel, élő, inkább a széles közönséget, s elsősorban a fiatalokat megszólítani akaró egész éves programsorozatot állítottunk össze. A kultúráért felelős államtitkárság, Eger és Gárdony városa, a Petőfi Irodalmi Múzeum, valamint egy gárdonyi civilszervezet, a Zsongó Bárka Egyesület kezdeményezésére állt fel az emlékbizottság, s terveink, munkánk mellé sokan felsorakoztak: Székesfehérvár városa, a Vörösmarty Színház, az egri Dobó István Vármúzeum, a Zeneakadémia, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, a Magyar Nemzeti Bank, a Fiatal Írók Szövetsége, az Eszterházy Károly Főiskola, az országos Gárdonyi-emléknapról határozatot elfogadó Magyar Országgyűlés, s nem utolsó sorban az emlékévet százmillió forinttal támogató Nemzeti Kulturális Alap. Kiállítások születtek, konferenciákat tartottunk, szobrokat avattunk, felújítottuk az agárdi Szent Anna kápolnát, ahol írónkat keresztelték, gyermekeknek pályázatokat, versenyeket hirdettünk és rendeztünk, új kórusművek születtek meg, s jövő tavaszra megújul az egri Gárdonyi-ház. Sokan dolgoztak ezért a sikerért, amit nagyon köszönök, köszönünk, hogy csak néhány nevet említsek: Rodics Eszternek, E. Csorba Csillának, Habis Lászlónak, Tóth Istvánnak, Király Júliának, H. Bagó Ilonának, Bajnai Zsoltnak, Krucsai Anikónak, Vizkeleti Andreának.

A Gárdonyi-emlékév megrendezéséből sokat tanultunk, s a tapasztalatokat egy újabb jeles évforduló megünneplésénél szeretnénk kamatoztatni. Már lassan egy éve dolgozik az Ybl-emlékbizottság, amely a magyar építőművészet maghatározó jelentőségű alakjának, Ybl Miklósnak a kétszázadik születésnapjára készül, szintén egészéves programsorozattal, a Nemzeti Kulturális Alap újabb százmilliós támogatása mellett. Ennek az emlékévnek a keretében fogjuk átadni a kormány által kiemelt beruházásként kezelt, teljesen megújuló Várkert bazárt is, s április 6-án, a születésnapon az Ybl által tervezett Operaházba várjuk a magyar építőművészet és zene szerelmeseit.

Ybl munkásságából is azt tudjuk meg, amit Gárdonyiéból: mi mindenre képes az emberi akarat. A lokomotívban a gőz dolgozik, az emberben az akarat, vallotta Gárdonyi, aki arra is joggal figyelmeztet bennünket: „A földi boldogság első feltétele az akaratnak dolgoztatása egy cél felé kitérés nélkül, lanyhulás nélkül. Mert a boldogság egyik neme: a jól végzett munka látása, a siker érzése. A munka mutatja meg: mi az értéke az embernek.”