Nem mindig a terveink szerint alakul az életünk. Ha valami nem úgy történik velem, ahogyan elképzeltem, akkor sem hagyok magam mögött csapot-papot, nem vonulok el sértődötten, hanem dolgozom tovább. Ha valamibe belekezdek, akkor azt addig csinálom, ameddig lehetőségem és feladatom van.

Így voltam az államtitkári megbízatásommal is. Már az első napon egyértelművé tettem a munkatársaimnak, hogy az utolsó pillanatig végig egyforma intenzitással és elhivatottsággal kell dolgoznunk, tartson a mandátumom akár egy hónapig, akár hosszú évekig. Bár február 15-én közös sajtótájékoztatón jelentettük be, hogy miniszter úr a jövőben nem számít a munkámra, február 27-ig maradtam kultúráért felelős államtitkár. A rám bízott ágazat iránt érzett felelősség miatt a terveimnek megfelelően végig dolgoztam, 27-én délután négykor még vendéget fogadtam, ugyan már csak a tárgyalóban, hiszen az irodám két napja üres volt: kiürítették az utódom, Halász János bútorai számára. Természetesen ezekben a napokban döntéseket is hoztam, az élet nem állhatott le, nem hagyhattam aktakupacokat Halász Jánosra. Nem állhat le hetekre a munka csak azért, mert váltás történik az államtitkárság élén.

Ezt most azért hozom szóba, mert a Népszabadság március 13-ai számában Egy „biodíszlet” esélyei című cikkhez hangzatos alcím lettem: L. Simon László utolsó munkanapján adott rapid felmentést a győztesnek. Annak apropóján, hogy 13 induló közül nem az egyébként kiváló művésznő Szalay Kriszta lett a Budaörsi Játékszín igazgatója, szememre vetik, hogy felmentettem a végzettséggel kapcsolatos előírások alól a végül befutó Frigyesi Andrást.

A lapnak is elmondtam: a direktor személyéről döntő testület fordult ezzel a kéréssel hozzám, amit méltányoltam. Amihez egyébként államtitkárként jogom volt. Arról igazán nem tehetek, hogy ez éppen egybeesett államtitkárságom utolsó napjaival. (Hozzáteszem: gyanítom, utódom se járt volna jobban, ha történetesen ő adja meg a felmentést, csak akkor az lett volna az alcím, hogy első munkanapján hozott rapid döntést.) Az önkormányzat intézményének igazgatóját természetesen nem az államtitkár nevezi ki, hanem a testület, így történt ez Budaörsön is.

Bár a cikk nem említi, de azért a tényszerű tájékoztatás érdekében hozzáteszem: nem egyedi esetről volt szó. Nem először adtam ugyanis végzettségi előírások alól felmentést egy képviselő-testület kérésére azért, hogy azt a művészt nevezhessék ki egy intézmény élére, akivel úgy érzik, együtt tudnának dolgozni, s akinek a szakmai pályafutása önmagában is kellő garanciát jelenthet. Megtettem ezt a szegedi városvezetés kezdeményezésére, Herczeg Tamás esetében is, aki így a Szegedi Szabadtéri Játékok – reményeim szerint sikeres – vezetője lehet. Csak ennek a kérésnek nem volt hírértéke a Népszabadság számára.

Rosszindulatú lennék, ha azt gondolnám: nem azért, mert azt a felmentést nem az utolsó munkanapomon hagytam jóvá?

A mai napig gyakran járok moziba, feltehetően azoknak a filmkluboknak a hatására, amelyeknek Székesfehérváron lehettem a részese gimnazista koromban. Azonban míg annak idején nemcsak filmeket néztünk, hanem az előadások után meg is beszéltük a látottakat – többnyire filmes szakemberek, az alkotók vagy kritikusok részvételével –, s így valódi közösségi élményben volt részünk, addig manapság sajnos gyakran szembesülök azzal, hogy művészfilmeken alig páran ülnek a nézőtéren. Ez pedig nem tudható be egyszerűen a technológiai változásoknak és a széles körben elterjedt, többnyire illegális filmletöltésnek. Sokkal inkább annak, hogy a mai art mozik ritkán nyújtanak a fentihez hasonló élményt; hogy nem vagy csak korlátozottan képesek valódi közösségi térként funkcionálni.

Több fórumon is – legutóbb február 8-án a szolnoki Tisza Moziban tartott országos mozis találkozón – hangot adtam annak a véleményemnek, hogy az art mozik állami támogatásának nem lehet kizárólagos célja az intézmények működési költségeinek a fedezése. A meglévő struktúra fenntartása nem öncél, ennél jóval távlatosabban kell gondolkodnunk: a leendő, értő közönség kinevelésében, illetve abban, hogy miként biztosíthatjuk az elvárt komplex élményt a mai igényes néző számára. Mindkettőt az szolgálná legjobban, ha az art mozik közösségi térként is szolgálnának, és a filmnézés mellett a látottak megértésére, feldolgozására, megvitatására is lehetőséget biztosítanának. Ezért az állami támogatási rendszernek az erre való felkészülést, az ehhez szükséges szemléletváltást kell(ene) ösztönöznie.

A kulturális kormányzat idén 200 millió forintot fordít az art mozik korszerűsítésére. Ha erre 2014-ben is sikerül forrásokat elkülöníteni, akkor az évtized közepére az artmozihálózatunk olyan kép- és hangtechnikával rendelkezhet, amely a legmodernebb vetítőhelyekkel is képes felvenni a versenyt. Mindez kiegészül a Nemzeti Kulturális Alapnál rendelkezésre álló forrásokkal, amelyekre azok a vetítőhelyek pályázhatnak, amelyek rendezvényekkel, további programokkal egészítik ki a tevékenységüket. Ezen az úton továbbhaladva a hazai artmozi-hálózat közelebb juthat a fenti célkitűzés megvalósításához.

Jelenleg alig ötven úgynevezett művészmozi működik az országban. Amennyiben csak ezeknek a támogatásában gondolkodunk, mintegy háromezer település lakosságának kulturális igényeit hagyjuk figyelmen kívül. Éppen ezért attól sem szabad visszariadni, hogy a támogatási rendszer átalakításával a plázamozikat ösztönözzük olyan filmek bemutatására, amelyeket jelenleg eszük ágában sincs műsorra tűzni. De érdemes akár azon is elgondolkodni, hogy a meglévő művelődésiház-hálózatot használjuk fel a művészfilmek iránt fogékony közönség elérésére. Az iskolai oktatásban rejlő lehetőségekről nem is beszélve, hiszen leginkább ott tudnánk „megfogni” a jövőbeli potenciális közönséget, amely sajnos egyre ritkábban találkozik valódi moziélménnyel.

Természetesen nem vagyok naiv, a saját gyerekeimen látom, hogy korosztályuk számára a filmes élmény nagyjából egyenlő a kisebb-nagyobb képernyős okostelefonok és tabletek használatával. Mégis hiszek benne, hogy ha megmutatjuk nekik a hatalmas vászon nyújtotta varázslatot, ha nem egy keresőprogramra, hanem szakemberekre bízzuk, hogy mit és miért nézzenek, akkor később mozilátogató válik majd belőlük, aki nemcsak esztétikai, hanem közösségi élményekkel is gazdagodik. Ennek azonban nem az az útja, hogy célok és feladatok kijelölése nélkül, mintegy szociális alapon finanszírozzuk az art mozikat.

Ahogyan azt e blog indító bejegyzésében is megírtam, 2012. júniusi kinevezésemet követően intenzív munka kezdődött a kulturális államtitkárságon, annak érdekében, hogy a magyar kulturális élet szereplői kiegyensúlyozottabb körülmények között, jobb anyagi feltételek mellett gyakorolhassák hivatásukat. Az államtitkárság szervezeti struktúrájának átalakítása, az ügyvitel hatékonyabbá tétele mellett több fontos kezdeményezést indítottunk útjára: hosszú távra biztosítottuk a vidéki múzeumi rendszer finanszírozását, kidolgoztuk a múzeumi negyed koncepcióját, előkészítettük az Erkel Színház újranyitását, és még sorolhatnám. Örülök, hogy mindennek a részese lehettem, ahogyan annak is, hogy az államtitkárság munkatársai partnereim voltak ebben, s mindvégig keményen dolgoztak a közös sikerért.

Január folyamán több interjúban is hangsúlyoztam, hogy a kormányzás csapatmunka, amelynek megvan a maga hierarchiája, szabályrendszere. Ahogy egy államtitkárnak képesnek kell lennie fontos szakmai és személyi döntések meghozatalára, úgy egy miniszternek is elvitathatatlan joga, hogy eldöntse, kivel kíván államtitkárként együtt dolgozni. S ha már Balog Zoltán úgy döntött, hogy a köztünk meglevő habitusbeli különbségek miatt levált, és Halász Jánosra bízza a terület irányítását, ezt nekem méltósággal kell elfogadnom – aki annak reményében olvassa ezeket a sorokat, hogy kommentálom a miniszter döntését, azt ki kell ábrándítanom.

Ehelyett két dolgot szeretnék rögzíteni. Először is el kell oszlatnom egy félreértést, amely az elmúlt napok sajtóhíreiből rendre visszaköszönt, és amely szerint úgymond nem tudtam azonosulni a kormányzat kultúrpolitikájával. Ez természetesen nem igaz, hiszen kulturális államtitkárként javarészt magam határoztam meg a kormány kultúrpolitikáját. Hogy jól vagy rosszul, azt nem nekem kell megítélnem. Mindezt megteszi majd, aki arra hivatott: a szélesebb közvélemény. Innentől pedig a hivatalos kormányzati kultúrpolitikát más fogja képviselni, akinek ezúton is jó munkát kívánok.

Másodszor: míg ezúttal még inkább jogosnak tűnik az a kijelentés, hogy új időszámítás kezdődik a kulturális államtitkárságon, a saját órámat nem kell átállítanom. Ugyanis nem címekért, stallumokért vállaltam politikai szerepet, hanem azért, hogy a kulturális szférát képviseljem a politika világában: ezt csináltam korábban a Fiatal Írók Szövetsége elnökeként, az Írószövetség titkáraként, majd később parlamenti bizottsági elnökként, államtitkárként és most ismét parlamenti képviselőként. Ebben a tekintetben semmi sem változott. Akik eddig bíztak bennem, azok továbbra is számíthatnak rám. Amit kultúrpolitikusként fontosnak tartok, azt továbbra is képviselni fogom. Tennivaló pedig akad bőven: aki kíváncsi ennek a munkának a részleteire, az továbbra is nyomon követheti ezen a blogon.

Sub pondere crescit palma!

Leslie Mandoki a Heti Válasznak adott interjújában azt állítja, a Magyarországgal kapcsolatban az elmúlt két évben megfogalmazott, szélsőségesen túlzó nemzetközi vádak mögött mindössze kilenc magyar közéleti szereplő áll. Ez kétségkívül túlzó leegyszerűsítésnek tűnik, feltűnő azonban, hogy a németországi ARD televízió politikai műsorában sugárzott összeállításban, amely a művészeti életet elnyomó rasszista-antiszemita kurzust vizionál, sorra ugyanazok a hazai értelmiségiek tűnnek fel, akik minden hasonló tudósítás „objektív hírforrásaiként” szolgálnak.

Magára az ARD-összeállításra nem lenne érdemes túl sok szót vesztegetni, annak rögzítésén kívül, mennyire káros fegyverneme ez a politikai hadviselésnek. Nem csupán azért, mert hosszú évekre rossz fényt vethet Magyarországra – igen, az egész országra, és nem csupán a célkeresztbe vett politikai oldalra! –, hanem azért is, mert egy-egy ilyen akció végképp lehetetlenné teszi a szóban forgó ügyekről folytatott értelmes párbeszédet. Ez a műsor hazai szemmel nézve semmi másra nem volt jó, mint mindkét oldal legrosszabb beidegződéseinek megerősítésére: lehet ismét diktatúrát kiáltani az egyik oldalon, a hazájukat külföldön besározó értelmiségiekre mutogatni a másikon (hogy ez utóbbi ezen összeállítás nyomán mennyiben jogos, abba most nem mennék bele). Így lesz a kultúrkampfból állóháború, az ARD-ügy ennek csak az éppen aktuális mozzanata.

Az viszont meglepett, hogy a megszokott társaság új taggal bővült: Alföldi Róberttel. A Heti Válasz szemléjének ajánlóját („Súlyos szavak: Alföldi lefasisztázza bírálóit”) kifejezetten megdöbbenéssel olvastam. Jómagam ugyanis a parlament kulturális bizottságának elnökeként többször is kiálltam a Nemzeti Színház igazgatója mellett a jobbikos képviselők támadásaival, sértő és alpári megjegyzéseivel szemben. Nem személyes okokból, és nem is azért, mintha olyan sok mindenben egyetértenék Alföldi Róberttel, hanem mert vallom, hogy a politikának különös óvatossággal kell eljárnia esztétikai kérdésekben – egy képviselő például ne lobogtasson tajtékozva színházi felvételeket az ülésteremben –, azt pedig végképp elutasítom, hogy egy művészt, alkotót emberi mivoltában támadjanak egy politikai vita során. Mindez jól nyomon követhető a bizottsági és a plenáris ülések nyilvános jegyzőkönyveiben.

Már csak ezért is fogadtam megdöbbenéssel a tudósítást, amelynek alapján – ahogy a televízió honlapján közölt írott változat alapján is – egyértelműen úgy tűnik, Alföldi a magyar kormányt vagy a hazai jobboldal egészét fasisztázza le. Ez nyilván összhangban van a riport céljával, az összeállítást megnézve azonban kitűnik: a színész-rendező nyilatkozata meg van vágva, és az ominózus mondat („De elnézést, fasisztákhoz én nem alkalmazkodom, akármi történik”) valódi szövegkörnyezete finoman szólva tisztázatlan.

Ez az alábbi kérdéseket veti fel: kit fasisztázott le Alföldi Róbert? A magyar kormányt és a Fideszt? Ha igen, ezt miért nem vállalja nyíltan a hazai nyilvánosság előtt? Vagy Alföldi valójában csak az ellene tüntető hazai szélsőjobbra értette ezt, de „véletlenül” úgy sikerült megvágni a felvételt, hogy a magyar viszonyokat nem ismerő német tévénéző ezt a kormányzó konzervatív oldal egészére értse? S ha ez utóbbi az igaz, vajon mennyire bizonyul hiteles hírforrásnak az így manipuláló csatorna? Kíváncsi lennék a válaszokra, bár az utolsó kérdés esetében ezt könnyen meg tudom előlegezni.

A hazai közélet egyik legsajnálatosabb vonása az a döbbenetes kiszámíthatóság, amely az egyes politikai szereplők egy-egy ügyre adott reakcióit jellemzi. Amikor a múlt héten néhány interjúban – és ezen a blogon is – fölvetettem, hogy a nagyobb kulturális intézmények élére ne kizárólag pályáztatás útján lehessen igazgatót választani, szinte név szerint meg tudtam volna mondani, kik és milyen hangnemben fogják kommentálni ezt a javaslatot. Míg a kulturális élet képviselői közül sokan elismerték, hogy a jelenlegi pályáztatási gyakorlatot nem érdemes fenntartani, addig az ellenzéki politikusok és hivatásos kultúrharcosok hirtelen a status quo elszánt védelmezőivé lettek. Félreértés ne essék, nem várom el, hogy mindenki támogassa ezt az elképzelést, az viszont mindenképpen szerencsésebb volna, ha egy ilyen kérdésben a zsigeri indulatok helyett az érvek határoznák meg az álláspontokat. Én továbbra is igyekszem az érvekre támaszkodni, ezért még egyszer visszatérek az igazgatói kinevezések kérdésére – érzésem szerint nem utoljára.

Akik a totális kontrollra, a kultúra kézivezérlésére való törekvéssel vádolják a kormányoldalt, egy pillanatra belegondolhatnának, vajon miért a szimbolikus szempontból legjelentősebb intézmények (Nemzeti Színház, Operaház) igazgatói pályázatának kiírását követően fogalmazódott meg ez a javaslat. Ha valóban ez lenne a célunk, nem lett volna logikusabb ki sem írni ezeket a pályázatokat? Valójában fordított a helyzet: éppen a Nemzeti Színház komoly pályamunka alapján, szabályos eljárásban megválasztott új igazgatója ellen indított hajtóvadászat erősítette meg, hogy a pályázati rendszer semmivel sem képes hozzájárulni egy intézményvezető szakmai legitimációjához. Vajon jót tett-e annak idején Alföldi Róbertnek, hogy a másik esélyes induló, Balikó Tamás pályázatát a Hiller István vezette minisztérium hiányosan küldte meg a bírálóbizottságnak? Vidnyánszky Attila megválasztása során ilyen hibát nem követtünk el, mégis rögtön mutyit kiáltanak azok, aki mást láttak volna szívesen ezen a poszton. A pályázat csak addig szabályos, amíg az én lieblingem nyer, ha a tiéd, akkor csakis bundáról, manipulációról, látszateljárásról lehet szó.

Akik azt állítják, hogy a pályázati rendszer mellőzése révén csak politikai kinevezettek kerülhetnek az igazgatói székbe, azok magukból indulnak ki. Felelős kultúrpolitikus eleve a szakterülete ismeretében, szakemberekkel konzultálva hoz meg egy ilyen súlyú döntést. Mint több helyen is említettem, a pályázatnak meglehet a maga szerepe, ha a politikusnak nincs megfelelő jelöltje egy-egy vezetői pozícióra. Ha viszont van ilyen, abból még nem következik, hogy kizárólag politikai szempontok szólnak a jelölt mellett. Ráadásul a kép annyival összetettebb, hogy a szakmai szempontok még támogathatják is a politikaiakat: én legalábbis politikai szempontból is hasznosabbnak látom, ha jó szakembereket nevezünk ki intézményvezetőkké, mint ha hozzá nem értőket választanánk. A kinevezéses rendszer tehát nem a szakmai szempontok érvényesülését zárja ki, hanem azt, hogy az alkalmas jelöltek egy felesleges és időnként megalázó procedúrának legyenek kitéve.

Fontos hozzátenni, hogy a pályáztatás mint kötelező elem kiiktatása mellett nemcsak az álszentségen való túllépés szól, hanem számos egyéb érv is. A jelen rendszerben például még a legjobban teljesítő igazgató mandátuma sem hosszabbítható meg pályázat nélkül, a fenntartó pedig nem dönthet neves külföldi – vagy nyugaton elismertté vált magyar – szakember meghívása mellett. Vajon az utóbbiak közül ki vállalná jó szívvel a pályázati eljárással járó bizonytalanságot? Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert vannak, akik azt mondják, hogy a pályázati rendszer elméletileg jó dolog, csak a gyakorlatban rosszul működik. Az eltörlése szerintük olyan lenne, mintha az adóztatást akarnánk eltörölni amiatt, mert nehéz behajtani az adót. Ez a párhuzam azonban sántít. Az adóztatás jól szolgál egy konkrét célt – a jövedelmek bizonyos mértékű újraelosztását a közszolgáltatások biztosítása érdekében –, míg a pályázati rendszer hazai története nem erősíti meg, hogy bármilyen célt is jól szolgálna. Rugalmatlan, kizárja az alkalmas jelöltek egy részét, túlságosan megköti a fenntartó kezét, nem biztosít egyértelmű szakmai legitimációt. Leginkább azokra az utópiákra emlékeztet, amelyek igen hangzatosak, de még sehol sem valósultak meg a gyakorlatban.

Meggyőződésem, hogy egy rosszul működő rendszerről van szó, amelynek megváltoztatása egyszerre szolgálná a mindenkori kulturális döntéshozók és az érintett művészek, szakemberek javát. Hogy mindkét csoport véleményét meghallgathassam, illetve hogy az álláspontomat kifejthessem, konzultációt kezdeményeztem mind a politika, mind a szakma képviselőivel. Azzal a kéréssel fordultam Cser-Palkovics Andráshoz, a parlament kulturális bizottságának elnökéhez, hogy a bizottság idei első ülésén – melyre várhatóan február közepén kerül sor – vitassuk meg az intézményvezetői kinevezések kérdését. Ugyancsak februárban szakmai egyeztetést fogunk tartani az államtitkárságon a kulturális szervezetek képviselőinek részvételével, akik számára hamarosan kiküldjük a meghívókat. Én ugyanis továbbra is bízom benne, hogy a magyar politika minden rossz beidegződése ellenére időnként az érvek is szóhoz juthatnak az indulatok mellett.

A politikus életében is vannak pillanatok, amelyeket szívesen feljegyez, mert arra érdemes lesz sok év múlva is emlékeznie. Mert sikerült valami olyasminek a létrehozásában, megmentésében vagy megőrzésében közreműködnie, ami lehet, hogy nem mindenkinek, de az általa képviseltek egy részének fontos.

A Szentendrei Régi Művésztelep január 9-én bemutatott felújítására így fogok emlékezni. Akinek van alkalma, hogy megnézze a négy évtizedes telep főépületét és a folyamatosan megújuló műtermeket, az talán meg fogja érteni, miért mondom mindezt. Egy végtelenül lepusztult, rendezetlen, nemcsak a képzőművészek, de az egész ország számára szégyenletes állapotú épületegyüttest sikerül a kortárs magyar művészethez méltóvá tennünk, erre eddig 100 millió forintot fordítottunk. Bízom benne, hogy a további 70 milliós támogatásból nyár elejére mind a tizenkét műterem és a park felújítása is elkészül, és akkor tényleg kimondhatjuk: megmentettünk valamit a köznek és a jövőnek. A műtermeket nemcsak felújítottuk, hanem téliesítettük is, szigeteltük őket és fűtést szereltünk be. Ezért mostantól nem csak tavasztól őszig használhatják őket a művészek. Érdemes megnézni a felújításról készített képeket, milyenek voltak a műtermek, s milyenek lettek.

Az igazi siker persze az lesz, ha ezek a műtermek újra megtelnek majd élettel, alkotó művészekkel, és olyan alkotások születnek itt, amelyeket a jövőben úgy tarthatnak számon, mint amik a Szentendrei Régi Művésztelepen készültek. Ehhez pedig nemcsak a felújítás teremt kitűnő alkalmat, hanem az is, hogy végre új „bérlőknek” adhatjuk át hosszabb-rövidebb időre a műtermeket. Olyan művészeknek, akik a Szentendrén töltött időt alkotásra szánják. Persze ez nem jelenti azt, hogy a korábbi használók nem pályázhatnak, csak nem kapják vissza automatikusan a műtermeket. A pályázatoknál időbeli korlátot is bevezetünk, senki sem kaphatja meg élete végéig a műtermek használati jogát. A fiatalok miatt a műtermek egy részét kollektív műteremként fogjuk megpályáztatni. Az új parkban szeretnénk rendezvényeket, szabadtéri tárlatokat szervezni.

A műteremlakásokkal is foglalkoznunk kell. Talán különösen hangzik, de miközben rengeteg műteremlakást tartunk nyilván, az aktív alkotókat szinte lehetetlen ilyen lehetőséghez juttatni. Egyszerűen azért, mert a közvagyonból korábban megépített műteremlakások a lakástörvény értelmében ugyanolyan bérlemények lettek, mint bármelyik más, hétköznapi lakás. A bennük lakó művészek egy része pedig ma már nem arra használja ezeket az ingatlanokat, mint amire szánták. Sőt nem egy olyan esetről tudunk, amikor már nem is a kiutalásban egykor részesült művészek laknak bennük, hanem mások, olykor az egymással hadakozó, művészi tevékenységet már nem folytató örökösök. Többen meg akarják vásárolni a lakásaikat, amit nem támogatunk. Ha ez a folyamat megindulnak, akkor pár év alatt „elfogynának” a lakások.

Tudom, ezzel is felkavarom az állóvizet, de ki kell mondanom: újra kell gondolni a műteremlakásaink működtetését. Ha egy állami alkalmazású erdész addig lakhat az erdő közepén lévő erdészházban, amíg a körülötte lévő erdőt felügyeli, miért nem érvényesülhet ugyanez az elv a képzőművészeknél is? Mielőtt félremagyaráznának: senkit sem szeretnék kitetetni az otthonából! Azt azonban jó lenne elérni, hogy ha különleges helyszíneken különleges műteremlakásaink vannak, akkor azok a jövőben ne lehessenek „öröklakások”, hanem – az ösztöndíjakhoz hasonlóan – meghatározott ideig illessék meg a nyugodt munkakörülményekre vágyó, arra érdemes alkotókat.

A választott politikusok – legyenek állami vagy önkormányzati vezetők – az általuk felügyelt kulturális intézmények vezetőiről jelenleg nem dönthetnek közvetlenül. Ehelyett egy több sebből vérző, a szereplőket is sokszor megalázó helyzetekbe hozó, sokak szerint álszent procedúrának a részesei, miként maguk a pályázók is. Vajon valóban demokratikus elvárás, hogy a színház- vagy a múzeumigazgatókat pályázat útján nevezzék ki? Miért nem igaz ez ugyanakkor az állami vállalatok vezetőire?

Jelenleg a politikusok által vezetett hivatal felkér egy szakmai bizottságot, amely a pályaművek feldolgozása után javaslatot tesz a intézményvezető személyére, de a politikus dönthet ettől eltérően is. Gondoljanak csak arra, 2010-ben mekkora vihart kavart, hogy Hiller István miniszterként nem a bal- és jobboldali értelmiségiek által támogatott Monok Istvánt nevezte ki a nemzeti könyvtár élére, hanem egy másik pályázót. A politikusok előtt tehát két út áll. Vagy elfogadják a kijelölt utat, és miközben a politikai, a szakmai, de sokszor a gazdasági felelősség is az övék, évekig dolgoznak együtt olyasvalakivel, akit a pályázat és a bizottság szűrője engedett eléjük. Vagy mindenki számára nyilvánvaló módon – ám a látszatra ügyelve – megpróbálják úgy befolyásolni a pályázat kiírását, a javaslattevő bizottság összetételét és annak döntését, hogy olyan intézményvezetőt választhassanak, akivel együtt tudnak – netán szeretnének is – gondolkodni és közös célokat megvalósítani.

Bárki bármit mond, bő két évtizede ez zajlik Magyarországon a kulturális intézményvezetők kiválasztásakor. Annak ellenére, hogy mondjuk az állam tulajdonában lévő gazdasági társaságoknál – amilyen például a MÁV – mindenki elfogadja, hogy a választók által felhatalmazott politikusok olyan szakembereket állítanak a cégek élére, akikkel úgy érzik, képesek együtt dolgozni. És akikért így személyes felelősséget is vállalnak, hiszen egy rossz személyi döntés után nem bújhatnak a pályázat meg a szakmai bizottságok mögé, elhárítva a felelősségüket.

Nem lenne jó végre a kultúra területén is befejezni ezt az álszent gyakorlatot?

Miért sérülne attól a demokrácia, ha a választott vezetők egyértelmű felhatalmazást kapnának az általuk felügyelt intézmények igazgatóinak kiválasztásához? Szó sincs arról, hogy szakmai követelmények, minimumok nélkül lehetne bárkit egy közintézmény élére odaültetni. Viszont ha ezeknek a törvényben rögzített feltételeknek valaki megfelel, okos, koncepciózus, van szakmai tapasztalata és a vezetésnek benne van bizalma, akkor ne kelljen csak azért pályázatot kiírni, hogy azt megnyeressék vele. Nevezhessék ki pályázat nélkül. Ha viszont az intézmény fenntartójának nincs ilyen jelöltje, a döntés előkészítése és megkönnyítése érdekében írhasson ki pályázatot.

Gondoljunk bele, hogy a legjobban működő színházak, múzeumok, könyvtárak vezetésére is időről időre pályázatot kell kiírni, holott a regnáló igazgatóval a fenntartó és a közönség is elégedett, és az illető is szívesen folytatná a megkezdett munkát. Miért kell felesleges procedúrának kitennünk egy ilyen vezetőt, mikor az intézmény tulajdonosának a képviselője eleve tudja, hogy továbbra is a jelenlegi vezetőre számít? Vagy mi lenne akkor, ha valamelyik nemzeti intézményünk élére nemzetközi szakembert szeretnénk meghívni? A jelenlegi pályáztatási rendszerben nem lehetne megoldani azt, amit sokan szívesen támogatnának.

Szó sincs arról, hogy a pályáztatást kinevezés váltaná fel. Tapasztalatból tudom, hogy vannak esetek, amikor egy pályázat segíthet a potenciális jelöltek felkutatásában. Ahogy azt is évtizedek óta pontosan látom, a legtöbb esetben mindenki tudja, ki lesz az igazgató, csak a kinevezése előtt valamiért álszenteskedünk egy sort.

Tudom, most azonnal felteszik a kérdést: a Nemzeti Színház igazgatóválasztása is csupán színjáték volt? Erre jó lelkiismerettel válaszolhatok határozott nemmel. A választási procedúra mindenben megfelelt a vonatkozó törvényi előírásoknak – amelyeket van szerencsém jól ismerni, hiszen az előadó-művészeti törvény módosítását, melyet 2011 tavaszán fogadott el a Parlament, magam kezdeményeztem –, és a két meghatározó jelölt, Alföldi Róbert és Vidnyánszky Attila egyaránt színvonalas pályamunkát nyújtott be. A frissen megválasztott Vidnyánszky ellen azonban rögtön nemtelen lejártó kampány indult egyes sajtóorgánumokban, mely a szabályos pályázati eljárás ellenére politikai kinevezettként próbálja beállítani őt. Vajon van-e értelme ezek után védelmezni azt a pályáztatási rendszert, amely szükségtelenül megköti a döntéshozó kezét, miközben – a jelek szerint – nem biztosít széles körű szakmai legitimációt a kinevezett intézményvezető számára?

Annak is örülök, hogy az elmúlt napok vitáiban sok intézményvezető állt ki a javaslatom mellett. A Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Baán László például a Klubrádióban azt mondta, hogy életszerű a felvetésem. Baán szerint, aki korábban hat évig dolgozott államtitkárként a minisztériumban mind fideszes, mind szocialista kormányzatok idején, ha a miniszternek volt előzetes, erős akarata, akkor annak megfelelően alakult a befutó személye. „Igazán komoly jelöltek akkor adják be a pályázatot, hiszen ők már valamilyen pozícióban vannak, vezetnek esetleg egy másik intézményt vagy valahol más, egyéb vezetői pozícióban vannak, nem szokták megpályázni – még egyszer mondom – komoly jelöltek a siker valós esélye nélkül” – véli Baán László. „Tehát magyarán nem növeli a pályázat a tényleges szélesebb merítést, ezeket mindenütt a világon előtte megkeresik az igazán komoly jelölteket.”

Az [origo] is foglalkozott a kérdéssel, az általuk „megkérdezett színházigazgatók vagy színházakkal foglalkozó menedzserek egyike sem tartotta jónak a jelenlegi, kötelező pályáztatási rendszert. Köztük vannak olyanok, akiket az ellenzéki, és akiket a kormánypárti táborhoz szoktak sorolni. Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezetője "álszentnek és cinikusnak", Máté Gábor "áldemokratikus nyalánkságnak", Rátóti Zoltán fölöslegesnek nevezte a rendszert. A Magyar Színházi Társaság élén álló Csizmadia Tibor komédiának tartja, és a Magyar Teátrumi Társaságot vezető és a Nemzeti vezetését Alföldi Róberttől átvevő Vidnyánszky Attila sem tartja jónak.”

Tehát aki ismeri az intézményrendszert és őszinte is, pontosan tudja, hogy magunk mögött kell hagynunk a jelenlegi vezetőválasztási rendszer álszent gyakorlatát.

A kulturális élet szereplőinek és a kultúra iránt érdeklődőknek az utóbbi évtizedben azzal kellett szembesülniük, hogy a területre szánt források egyre csökkennek. Ez a folyamat független volt az éppen aktuális kormányzat színezetétől, még ha okai különböztek is (míg a szocialista kormányok nem tudták vagy nem akarták kihasználni a kedvezőbb gazdasági környezet kínálta lehetőségeket, addig a jelenlegi kormány mozgásterét jelentősen korlátozza az elődje által felhalmozott hihetetlen mértékű adósság). A kulturális szervezeteknek ráadásul azzal is meg kellett tanulniuk együttélni – mint azt az Írószövetség titkáraként korábban magam is megtapasztaltam –, hogy a számukra megítélt állami támogatáshoz hatalmas késéssel, gyakran csak a támogatási időszak végéhez közeledve juthattak hozzá. Addig is boldogultak, ahogy tudtak – természetesen igen keserű szájízzel.

Államtitkári munkámat a kezdetektől nemcsak úgy fogom fel, mint a kormány képviseletét a kulturális élet felé, hanem fordítva is. Ahhoz azonban, hogy ez a szélesebb nyilvánosság számára is egyértelmű legyen, igen alapos, de kevésbé látványos háttérmunkát kellett elvégeznünk az előző félévben. E háttérmunka eredményeként kijelenthető, hogy 2013-mal végre valóban új időszámítás kezdődik a kulturális államtitkárságon.

Az előző évek tendenciáival szemben az államtitkárság költségvetése nemhogy nem csökken, de több mint 10%-os növekedést mutat: idén 35 milliárd Ft felett rendelkezhetünk. A kulturális szféra támogatására átengedett adókedvezmények mértéke várhatóan mintegy 10 milliárd Ft lesz, s legalább ugyanekkora költségvetéssel gazdálkodhat a Nemzeti Kulturális Alap is. A költségvetésben számos egyéb forrás áll a kultúra rendelkezésére; ehhez elég a belügyminisztériumhoz rendelt, az önkormányzatok kulturális céljait (múzeumokat, könyvtárakat, művelődési házakat, színházakat) szolgáló forrásokra utalni, melyek több mint 25 milliárd Ft-ot tesznek ki.

A kedvezőbb adatok mellett azonban számos más tényezőnek is változnia kell, hogy a kulturális élet szereplői végre kiegyensúlyozottabb körülmények között végezhessék munkájukat. Ilyen a kulturális szervezetek támogatásának ügye is, amelynek rendezése kiemelten fontos számomra, de ahol eddig még nem sikerült előrelépést elérnünk. Államtitkári kinevezésemet követően rögtön megtettük a szükséges lépéseket a támogatások gyorsabb folyósítása érdekében, de a ránk eső minisztériumi zárolást így sem sikerült elkerülnünk. Emiatt még videóüzenet-váltásba is keveredtünk a független színházi szféra képviselőivel (valljuk be, ez a műfaj a függetleneknek jobban áll), miközben jóval kisebb publicitást kapott az a tény, hogy az év végére a szóban forgó pénzeket sikerült kivonnunk a zárolás alól, és minden szervezet hozzájuthat az őt megillető támogatáshoz.

Bár kétségtelen, hogy a minisztérium szerződéskötési és kifizetési eljárása kissé nehézkes, ez a helyzet azért állhatott újra és újra elő, mert a vezetők nem hozták meg időben a szükséges döntéseket. Éppen ezért, szakítva a korábbi gyakorlattal, idén már az év első napjaiban meghoztuk a döntést a kulturális szervezetek támogatásáról. Erről hamarosan az érintettek is értesülhetnek, leszámítva azokat az előadó-művészeti szervezeteket, amelyek estében a törvény szerint pályázatot kell kiírnunk. Ezek a pályázati kiírások elkészültek, hamarosan megkapják véleményezésre a szakmai szervezetek, s február 15-ig meg is fog jelenni. 2013-ban tehát ebben a tekintetben is új időszámítás kezdődött az államtitkárságon. Bízom benne, hogy ezt azok a szervezetek is érzékelik és elismerik majd, akik eddig élen jártak a kormány kultúrpolitikájának bírálatában.