Amikor elindítottam ezt a blogot, megfogadtam, hogy nem fogok benne Novák Előddel foglalkozni. A Jobbik képviselőjével csatáztam már eleget az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságában – bár ezek nem szellemi csaták voltak, hanem inkább stílus- és időnként morális kérdésekről szóltak –, ez azonban nem indokolta volna, hogy más fórumokon a szükségesnél nagyobb figyelmet fordítsak a „munkásságára”. Az, hogy most mégis eltérek ettől az elhatározásomtól, szintén nem Novák Előd személyéről szól, sokkal inkább az általa képviselt politikai mentalitásról (vagy inkább szimptómáról).
A demokratikus politika természetes velejárói az éles, akár kifejezetten harcias hangvételű viták, hiszen a demokrácia – szemben a diktatúrákkal – nem fojtja el a markáns érdek- és értékellentéteket, hanem szabad folyást enged nekik a politikai (küzdő)térben. Ezért is megmosolyogtató újra és újra azt hallani, hogy Magyarországon veszélyben volna a demokrácia: éppen az ilyen sarkos vélemények szabad, nyilvános hangoztatása cáfolja magát az állítást. Ha nem is mindig könnyű, egyúttal azt is el kell fogadnunk, hogy ezek a viták gyakran nem racionális érveken alapulnak, hanem a megalapozatlan, személyeskedő vádaskodásig mennek. Ennek gyakran én is elszenvedője voltam az elmúlt három évben, de egy közszereplőnek többet kell eltűrnie az átlagosnál, és aki ma arra vállalkozik, hogy politikai pályára lép, pontosan láthatja előre, mire is adja a fejét.
Azonban mint mindenben, ebben is van egy határ, aminek az átlépése nehezen belátható következményekkel fenyeget. Magyarországon ezt a határt a Jobbiknak a Parlamentbe kerülésével léptük át. Azóta olyan mondatok hangzanak el az Országgyűlésben, amire a rendszerváltozás óta nem volt példa, a párt félhivatalos orgánuma, a kuruc.info pedig a közbeszéd olyan mélypontjára horgonyozta le magát, ami korábban teljességgel elképzelhetetlennek tűnt (ezt akkor is fontosnak tartom rögzíteni, ha ezzel újra bérelt helyem lesz a szélsőjobbos portál hasábjain). Mindezt nem valamiféle politikai korrektség mondatja velem, hanem az a tapasztalat, amit a kulturális bizottságban szereztem: ez a gondolkodás- és megszólalásmód oda vezet, hogy vitáink már nyomokban sem tartalmaznak szakmaiságot és higgadt, megalapozott érveket. Innentől már csak szimbolikus kérdések maradnak: ki azonosul mások megbélyegzésével és ki emeli fel a szavát ellene.
Ahol egy országgyűlési képviselő Homoszexuális lobbi irányítja a kulturális kormányzatot? címmel hirdet sajtótájékoztatót, majd azon többek között a Zsidó Világkongresszust is felemlegeti, ott komoly baj van. És nem csupán azért, mert maga a felvetés nevetséges; volt kulturális államtitkárként sokféle „lobbitevékenységet”, szakmai és egyéb érdekérvényesítési igyekezetet láttam, de ilyet nem. A fő gondot az jelenti, hogy megint nem a kulturális szféra valódi problémáiról esik szó, illetve olyan kérdések kapcsolódnak hozzá a területhez, amelyeknek ahhoz semmi közük. Megint nem arról vitatkozunk, hogyan biztosítsuk kulturális intézményrendszerünk fenntarthatóságát az elhúzódó európai gazdasági válság közepette, hanem arról, éppen milyen alpáriság jutott egy szakmailag amúgy teljesen súlytalan politikai szereplő eszébe, és hogyan is viszonyuljunk ehhez.
Ezt a viszonyulást számomra – legalábbis bizottsági elnökként – némileg megkönnyíti az új házszabály, aminek alapján komoly pénzbüntetést kiszabását javasolhattam a bizottság június 10-i ülésén figyelmeztetésem ellenre többször is „szocionistázó” Novák Elődre. A kulturális bizottság által javasolt pénzbüntetés a parlament mai plenáris ülésének döntésével léphet életbe. Ez a szankció természetesen nem oldja meg a problémát, de úgy éreztem, ezzel is hangsúlyoznom kell: ez a gondolkodás- és beszédmód teljességgel vállalhatatlan, és felmérhetetlen károkat okozhat a hazai közgondolkodásban, ha nem lépünk fel határozottan ellene. Nincs helyük a közéletben azoknak a politikai Mórickáknak, akiknek mindenről ugyanaz jut eszükbe.
