Ezen a héten tárgyalunk a parlamentben a múzeumi törvénynek (az elszántabb érdeklődők kedvéért: 1997. évi CXL. törvény) arról a módosításáról, amelyet dr. Gyimesi Endre képviselőtársammal terjesztettünk a Tisztelt Ház elé.
Az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának múlt heti ülésén kiderült: félreértésre adhat okot, ha a törvényjavaslatot valaki annyival akarja elintézni, hogy a múzeumainkban őrzött műtárgyak kölcsönzését szeretnénk megkönnyíteni. Az pedig szándékos félremagyarázása a javaslatnak, hogy a közintézményekben tárolt kincseinket gazdag magánszemélyeknek szeretnénk átjátszani. Akik ennyivel akarják elintézni az általunk kezdeményezett törvénymódosítást, azoknak gyaníthatóan fogalmuk sincs a múzeumainkban őrzött anyagok mennyiségéről, tárolási körülményeiről, az egyes tárgyak közintézményekhez kerülésének történetéről vagy a kiállított és a raktárokban tárolt műkincsek arányáról. Arról nem is beszélve, hogy nem speciális magyar problémáról van szó. Tessék csak elolvasni az új római polgármester múlt hétvégén tett javaslatát, amelynek hasonló a kiindulópontja.
Mindenki számára világossá kell tennünk, hogy a hazai múzeumok sokkal több kiállításra érdemes tárgyat őriznek, mint amennyit valaha is képesek lesznek bemutatni. Nem azért, mert kevés a kiállításra alkalmas tér, hanem mert roppant gazdag kulturális és történelmi örökséget őrzünk szervezett körülmények között immár több mint másfél évszázada. Márpedig azok a műtárgyak, amelyek hosszú évekig nemcsak hogy raktárban pihennek, de olykor még a tudományos feldolgozásukra sem kerülhetett sor – a mennyiség miatt erre nálunk gazdagabb országok sem lennének képesek –, lényegében nem léteznek az intézményeket látogató közönség számára. Tehát ha ebből a hatalmas vagyonból csak néhányat sikerül ismét láthatóvá tenni a törvényjavaslatunk révén, már megérte az olykor nemtelen vitákat is lefolytatni.
Törvénymódosítási kezdeményezésünket egyébiránt más is inspirálta. Köztudott, hogy a magyar állam és az Európai Unió komoly összeget fordít a fertődi Esterházy-kastély évtizedek óta aktuális helyreállítására. Abba viszont kevesen gondolnak bele, hogy ilyenkor nem elég az épületeket felújítani, a korábban másra használt helyiségeknek új funkciókat találni. Az egykori miliőt felidéző berendezési tárgyakra és az épületek múltját bemutató kiállításokra is szükség van. Mindezt pedig jórészt olyan tárgyakból lehet összeállítani, amelyek valamikor ezekben az épületekben voltak, csak éppen az elmúlt évtizedek történései kisöpörték onnan őket.
Ugyanakkor érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy kiállításra érdemes, ám jó ideje raktárban szunnyadó tárgyak nemcsak a széthordott vagy más funkciót kapott főúri kastélyainkból kerültek ki. Számos helyi vonatkozású tárgy a kisebb, vidéki múzeumoktól nagyobb gyűjteményekhez vándorolt, és bár némelyiket ki lehetne állítani az eredeti helyén – sőt örömmel ki is állítanák –, a mai jogszabályi környezetben gyakran egyszerűbb raktározni, mintsem kikölcsönözni.
Ráadásul az sem ördögtől való gondolat, hogy a közvagyont képező, de különböző okokból „láthatatlan” műtárgyak és műkincsek egy részét gazdasági társaságok vagy akár magánszemélyek számára adjuk kölcsön. Természetesen indokolt esetben és pontosan rögzített feltételek mellett, amelyek közül a legfontosabb, hogy az átadott kincsek állagmegóvása, ha kell restaurálása és biztosítása megoldott legyen, és bizonyos rendszerességgel a nagyközönség is láthassa azokat.
Aki egy ilyen javaslatban az újgazdagok hálószobáinak műkincsekkel való kidekorálását véli felfedezni, annak ajánlom figyelmébe a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély felújítását, ahová az évtizedekkel korábban elüldözött család – a kastélyban csupán egy évig gyerekeskedő – leszármazottja tért vissza, hogy a teljes pusztulás szélén álló épületegyüttest a saját vagyonát is felhasználva felújítsa, és jórészt a köz számára hasznosítsa. A kastély természetesen állami tulajdon maradt, csak a család alapítványa kezeli. Óriási hiba lett volna Károlyi Györgynek a Szépművészeti Múzeum raktárából előkerült, a kastély kápolnáját egykor díszítő oltárkép kapcsán azt mondani, hogy nem adhatjuk oda, mert tehetős magánszemélyként kéri. Jobb helyen lenne ez az oltárkép egy raktárban, mint restaurálva az eredeti helyén?
Nem egyedi esetről, és nem csupán egykori főúri kastélyokról van szó. Hivatkozhatnék a Fejér Megyei Közgyűlés épületébe néhány éve a kezdeményezésemre visszakerült főispáni festményekre, amelyek évtizedekig hevertek megrongálva egy raktárban. Vagy említhetném a sümegi várat, amelyet azóta sikerül fokozatosan felújítani, hogy egy lelkes magánbefektető fantáziát lát benne. Miért ne kölcsönözhetnénk neki is odaillő műtárgyakat, ha azokat másnaptól a nagyközönség is láthatja?
Természetesen az általunk beterjesztett módosítási javaslat nem tér ki minden részletre. De keretszabályozásként nem is ez a dolga. Mi csak egy évtizedek óta létező probléma megoldását szeretnénk törvényi szinten elindítani, hogy ez alapján a szakmai közeg véleményét meghallgatva megszülessen egy mindenki számára elfogadható végrehajtási rendelet. Amelynek köszönhetően napvilágra kerülhetnek elfelejtett műkincsek.
